Irodalmi Szemle, 2009

2009/1 - KÖSZÖNTJÜK A 85 ÉVES MONOSZLÓY DEZSŐT - Tőzsér Árpád: Sziklája az ő jószága... Milan Rúfus 80. születésnapjára (előadás)

Sziklája az ő jószága...

43

Rúfus számára a nyelv eszköz, s az ö célja ettől az eszköztől független, a nyelv által csak megmutatkozó. S ez a cél nem más, mint az én és a transzcendens világ egysége, vagy ahogy a misztika teoretikusai mondják: az ember és az Isten (mint az, úgymond, egyetlen hiteles létező) uniója, s az az extázis, amelyben ez az egység-unió megvalósulhat.

Azt is mondhatnánk hát, hogy Milan Rúfus a szlovák költészet misztikusa, de amennyiben leírásai történetileg és szociológiailag is hitelesek, egyben realista is. S ez az ellentmondás sajátos drámai feszültséget ad a költészetének, s már önmagában ellensúlyozza azt az állítólagos „statikusságot”, amelyet a bírálók (pl. Valér Miku- la) a Rúfus-versek misztikus idő-tapasztalata, „örök mostja” összefüggésében a szerző szemére vetnek.

Rúfusnak már az első megjelent kötetében, az Až dozrieme (Majd ha beérünk, 1956) címűben ezt olvashatjuk:

Az ég hangtalan villámlik, nézi némán a madár, megiil. - És félve érik a gabona, érzi fájni fog..., nőnek a szülés.

A szigorú föld méri a kalászt, kicsinek találja még, korai lenne a kasza.

Majd ha beérünk, majd ha beérünk...

De te, vers, versem, ne bocsáss meg.

Legyen meg a szavak igaza.

Már ebben a kis opusban együtt van tehát a teljes rúfusi glóbusz: ég és föld, transzcendencia és a transzcendencia felfogására éretlen ember, s a vers, az ige mint etikai instancia a természet-isten törvényei ellen vétkezők fölött. A későbbiek során ez a vershabitus csak komorodik, szigorodik.

Az 1968-as Zvony (Harangok) c. kötetben megjelent Vrcháry (Hegyilakók) c. versből idézek:

Magasra tetted asztalunkat, Uram, vért izzadunk, míg széléig érünk, s folyik a só is rólunk patakokban, holott rá gyakran pénzünk sincsen.

Felemeltél bennünket, Uramisten, emeltél az emberen egy keresztnyit, e mérték nem kerülhet el itt senkit...