Irodalmi Szemle, 2009
2009/1 - KÖSZÖNTJÜK A 85 ÉVES MONOSZLÓY DEZSŐT - Tőzsér Árpád: Sziklája az ő jószága... Milan Rúfus 80. születésnapjára (előadás)
44 Tőzsér Árpád A bevezető sorokban a hegy és az asztal, valamint a vér, a só (a csupasz egzisztencia szimbólumai) kerülnek egymás mellé, a vers másik részében pedig a hegy a kereszttel mint a szenvedés jelképével azonosul. A költő a vers további részeiben konkrét emberekről, a „hegyilakókról” szól, akik kemény munkával keresik a kenyerüket, de az aktus teljesen összecseng a bibliai szöveggel: „A te orcádnak verítékével egyed a te kenyeredet”, s így a konkrét helyzet és jelentése szak- ralizálódik is. Rúfus Hegyországa óriási feszület, Istene az emberré lett Krisztus, aki a Föld keresztjére feszítve maga is szenved. Camus írja a Szisziiphosz mítoszában: „Az embert mindenkor megvárja a terhe. Sziszüphosz a felsőbbrendű hűséget hirdeti, amely... felemeli a sziklákat. Kövének minden szemcséje, ennek az éjszakába merült hegységnek minden ásványszilánkja egymagában egy világ. ” - Rúfus „hegyországa” felfogható Sziszüphosz köveként is. Olyan kőként, amely az embernek szenvedést okoz, de életének (az életen túli, a transzcendens alapcél mellett) egyben plusz értelmet is ad. „Sziklája az őjószága ” - folytatja Camus, pontosan úgy, ahogy a rúfusi táj is tartozéka a költőnek: „darócing: százéves verejtéktől tapadsz testemhez ’’(Hegyilakók). De a költő az egyik prózai vallomásában direkt módon is megfogalmazza a Camus-i tanulságot: Sziszüphosz „az újból és újból visszahulló terhe felemelésében találja meg léte lelki forrását”, mondja. Kijelenthetjük: Rúfus lírai hőse bizonyos értelemben Camus Sziszüphoszá- val is azonos. Földje „az ő jószága”, amellyel „vért izzadva küzd”, s ez a küzdelem életének második tartalmává válik. S ahogy a misztikus Rúfus az ember földjét, „szikláját” s a vele való küzdelmet megjeleníti, abban realista is. Koncsol László, a Rúfus-költészet egyik legavatottabb magyar ismerője írja: „...a tájban küszködő szegények egyszerű tárgyai népesítik be a Rúfus-versek világát. Kövek, sziklák, tavaszi és őszi sarak, köves hegyi út, szekerek, lovak, friss vagy fáradt keréknyomok, a lovak patanyoma, a benne csillogó víz, a tehénke, a juhok, a kapura szegezett denevér, a kút, a rókacsapda, a hármas fogat, a tönkbe vágott fejsze, a kenyér, a só, a krumpli, kutyák, szakajtó, madárijesztő, rabul ejtett veréb, harangok” - s mindez a leghitelesebb lírai realizmussal megrajzolva, tehetjük hozzá a pontos felsoroláshoz mi. De Rúfusnak érdekes módon a realizmusa is sok jelentésű: első fokon az archaikus ruralista szlovák életformát jeleníti meg (a huszadik században ez még a jelenben is szemlélhető volt), másodfokon a rúfusi „valóságábrázolás” annak a múltba (a múlt erkölcsi értékeibe) vetített pozitív utópiának a rajza, amelyről a költő spanyol fordítója, Alejandro Hermida ír egy helyen, de az „emberiség gyermekkorának” (ez is Hermida kifejezése, idézi Ján Zambor) a rúfusi képe valamiféle negatív utópiát is sugall, legalábbis számomra: e kép redukált életszükségletü szegényembere mintha túlélője is lenne egy világ végnek, mintha már visszafelé jönne az apokalipszisből. A Polička v horách (Hegyi szántó) c. versből idézek:
