Irodalmi Szemle, 2009
2009/1 - KÖSZÖNTJÜK A 85 ÉVES MONOSZLÓY DEZSŐT - Monoszlóy Dezső: Jolánka, Rettegett Vilma, Tudathasadás (novellák)
Köszöntjük a 85 éves Monoszlóy Dezsőt 37 Katonás léptekre figyelt fel. Zelenkáné fintorodon elő. Jelentem alásan, mondta, feltehetően leányos pukedlit utánozva. Persze ez teljesen lehetetlen. Z. több évtizede halott. Zelenkáné örökké él. Jelenleg is Maca nénit cipelte a hóna alatt. Maca néni is örökké él. Bár ö krónikus magas vérnyomásban szenved. Egy, a szalonunkban gyakori vendéghez, Bódi Bácsihoz, egy jól konzervált huszárezredeshez kötődött titkos, esetleg törvényes házassággal, vagy csupán érzelmi szálakkal. Zelenkáné lefitymálta Maca nénit. Féken tartott gondolatvilágában becsmérlően nyilatkozott róla, hogy öreglány, meddig tengeted még nyavalyás életedet. A valóságban azonban ilyen kijelentést soha nem merészelt tenni. Maca néniből annyi tiszteletre méltó törékenység áradt, hogy róla az ilyen durva szavak úgyis leperegtek. Mielőtt Zelenkáné átmenetileg hozzánk költözött, egy kéményseprő özvegye s egy előkelő budai szanatórium főmadámja volt. Nálunk a szobalányok és szakácsnők rémeként mindössze tizennyolc évig maradt. Mi, öcsémmel együtt úgy gondoltuk, hogy anyánk az úrnő, erre abból következtettünk, hogy neki, szépségét dicsérve minduntalan kezet csókolt. Legszívesebben szájon csókolta volna, de jelenlétünkben valahogy türtőztette magát. Pedig erre semmi szüksége nem volt, mert a bonyolultabb dolgok áttekintéséhez vagy megértéséhez halvány segédfogalmunk sem volt. A tényleges hatalmat azonban bizonyos fogaskerekek áttekinthetetlen működésének következtében ő képviselte, a Bibliát nélkülöző meggyőző erőre nem is támaszkodva. Egy virtuális emlék egyre határozottabb körvonalakkal toppan elém. Az Ördögorom csárda felé meneteltünk. Zelenkáné volt a csapatkapitány, öcsém a sereghajtó. Megszomjaztam, kapok málnaszörpöt vagy nem kapok, üvöltöttem hisztérikusan. Kapsz a fejedre, zendült basszushangon. Olyan volt, mint az Úr hangja. Elcsendesedtem. Diákkorom ájtatos képe vigyorgott rám. Aztán rájöttem, nincs Isten. Ezzel hihetetlen felelősség zúdult a nyakamba. Ráébredtem, ezentúl másokra is nekem kell vigyáznom. A járda túloldalán valami vagy valaki tüsarkakon elsuhant. Egy lány, aki mögött nincs árnyék. Háta mögött csak a testem. A fehér almavirág, amit mindig kerestem. De mi köze ennek a jelenhez? A jelennek nincs igazságérzete sem a múlthoz, sem a jövőhöz. Ez a találkozás sehova sem tartozik. De mégis, mintha a most telkén barangolna. Mihály belesüppcdt a hangulatába. Feltörte a cipő a lábát, nem fáj? Dehogynem, bólintott a lány, s felsóhajtott. Akkor magát halálig védelmezni kell. Ettől kezdve bábszínházi hangon beszélgettek, mint Vitéz Mihály és Tündér Ilona. Ennek hanglejtését, udvarlási formáit gyerekkoromból, a Volt egyszer egy állatkert színhelyéből merítettem. Valamelyik pavilonjában, pálma- vagy elefánt- házában működött egy üvegkalitkában megtekinthető parányi bábszínház. Közelről nem, csak tisztes távolból lehetett becserkészni. Szerencse kellett hozzá, mert nem volt pontos műsoridő. Itt páholta Vitéz Mihály vagy nyakazta le éles szablyájával a boszorkányokat. Máskor meg Tündér Ilonát dédelgette az ölében.
