Irodalmi Szemle, 2009

2009/1 - KÖSZÖNTJÜK A 85 ÉVES MONOSZLÓY DEZSŐT - Monoszlóy Dezső: Jolánka, Rettegett Vilma, Tudathasadás (novellák)

38

Köszöntjük a 85 éves Monoszlóy Dezsőt

Az ég ekkor váratlanul forgószelet kavart, és a sivatagba sodorta mindkettőjüket. Üvöltő tevéktől körülvéve a homokba kuporodtak. A tevéknek habzott a szájuk, testükből ömlött a vér. Előbb csak ők bömböltek, később a lány is. Minden jóra fordul majd, reménykedett Mihály. De hát csoda nincs! - visította egy kétpúpú. Szőrös nyelvét rám öltötte a leggonoszabb nőstény.

Igyekeztem másra terelni a szót. Szanatóriumi élményeimmel hozakodtam elő. A társalgóban, amely játékszobának is szolgált, öreg házaspár sakkozott. Megdöbbentett, hogy rosszul van felállítva a tábla, ők meg nyugodtan tovább játszanak. A királynő megtartja színét, kezdtem indulatosan a kioktató penitenciát. Értetlenül meredtek rám. Hagyja csak, ötven éve játszunk együtt. Én világossal, ő sötéttel. Soha nem veszekszünk. O a jobb játékos, még soha nem sikerült nyernem. Hát így nem lehet, ellenkeztem. Hagyja csak, ismételték közös erővel. A mi szabályunk a szeretet és a békesség.

A királynő... Hagyha csak! Nekünk is játszani kellett volna. A bábszínházi hang nem elég. De mi nem értünk rá. Mi a gyöngéknek, a tehetetleneknek tartoztunk felelősséggel. Mert az ész ezt parancsolta? De mi jogon írhat elő bármilyen magatartásformát az ész, amely a jelennel és a jövővel szemben is felelőtlen? Nem képes különbséget tenni külső és belső idő között. Játékszobába süppedt konok öregeken töpreng ahelyett, hogy a soron következőt fontolgatná. Sajnos ez se nem biztató, se nem örömet adó.

Utolsó üzenete annak a lánynak, az almafavirágnak, könyörgő zokogássá torzult: a tüdőmbe és a szívembe szúrnak, hogy lecsapolják onnan a fölösleges folyadékot. Nem tudsz segíteni? Ne félj, fogom a kisujjadat.

Mihály az időközben kereket oldott Zelenkánét kereste. Halló! - kiáltott egy szivárványt rejtegető felhő felé. Tulajdonképpen azt se tudom, annak idején tegeztük vagy magáztuk egymást. Úgyse számít. Maga mindenbe be volt avatva. Az összes kulcsok őrzője volt. Biztosan arra is emlékszik, hogy szüleim óhajára a Teológiai Társaság titkára részletes horoszkópot készített rólam. Az egyetlen példánya szőrén-szálán eltűnt. Néhány nyugtalanító oldala azóta is kísért. Felejthetetlenek. Nem lesznek, csak szellemi utódaim. Marhaság! Hiszen fiam született. Igaz, ötéves korában lelökték vagy leesett a 6-os villamosról. De élt addig, ameddig. Északon keresi a szerencséjét. Külföldre távozik vagy száműzik. Túl egzotikus megfogalmazás ez egy más, békés hátterű világban. Viszont az a jövendölés már első házasságomnál borzongató fenyegetésként hatott. Második felesége beteges, rossz természetű. És hasztalan kerestem vigasztalást a költőnél, hogy minden szerelem kicsit hihetetlen, mint a kaktuszon nyíló rózsa, ha elhiszi, hogy a tüskével, röggel, gyökérrel vívott harcnak a szirom nem adósa. Legenda inkább, mint valóság. Olyan, mint mikor szár nélkül, levéltelen, harmatért illatoznak a bimbók. Én már az első nászt örök násznak terveztem, összerezzentem a jövő fenyegetésétől, s aggódón vizsgáltam a szeretett társat, akitől eszemben sem volt elválni. Az meg, hogy más meggondolások is léteznek, meg sem fordult a fejemben. Elhamarkodottan