Irodalmi Szemle, 2009
2009/4 - Mács József: Szélhámosok hajója (Részlet a szerző készülő regényéből)
Szélhámosok hajója 65 képest az én Eufrozinámé olyan könnyű, mint az álom, még egy magyarnak is, ha nincsenek lidérces álmai. „Nem, Szeplosz, tőlem nem menni sehova. Micsoda csúfos halál lenni neked, ha agyonrúgni téged például az a Dáma. Mert az még szégyen is lenni rád nézve, hogy egy kanca rúgni téged agyon! Ezt még a te Eufrozinád se bocsátani meg neked. Azt hinni, lóvátetted, két kancát használni, nagy csodor lenni te... Semmi kérni, hadnagy uram, itt fogol maradni, velem fogol jönni a kaszárnyákba. Az extra ruhádban nem huszár lenni, hanem hidász, és nem lovat fogol pucolni, hanem hajózható Ipolyt mesélni!” Olyan erélyesen mondta ezeket, hogy azon se csodálkoztam volna, ha azzal fejezi be a mondandóját, hogy punktum. Ami a tisztek nyelvére lefordítva annyit jelent, hogy pofa be! S miután a beszélgetés mindig úgy végződött közöttünk, hogy parancsnokom az iratai fölé hajolt, én meg a cimbalom fölé, s ő a pennája sercegését hallgatta, én meg a cimbalom húrjainak a zengését, jól eltelt minden napunk. És a napok múlásában benne volt az a nyugtalanító feszültség is, hogy esténként Töhötömmel találkozom, akit minden dolgomba beavatok. Tudta, mi bánt, minek örülök. Én meg azt is kiolvastam a tekintetéből, hogy kételyt ébreszt benne az újabb fejlemény, a hadnaggyá előléptetésem. Erről azonban nem beszélt. Nincs rá példa, hogy katonaságnál valakit meséltetnek, nem gyakorlatoztatnak, rajtam kívül. Ezt ő se tudta megemészteni. Ezen nem is csodálkoztam, hiszen második évét szolgáló hidászkatona létemre hidat a Moldván se összerakni, se szétszedni nem láttam. S ha a katonacimborám se tudja felfogni a velem kapcsolatos eseményeket, mit gondolnak rólam a többiek, akik egy ideig szobatársaim voltak? És főleg mit tart rólam Kántor László tábori lelkész, akit megragadónak találtam a nyílt szívével? Talán már félre is érti azt, hogy elmaradozok az istentiszteleteiről, de nem azért, amit esetleg feltételez, hanem egyszerűen csak abból a megfontolásból, hogy a magyar- országi „Mindent vissza!” eseményekről továbbra is bátran merjen beszélni a református vallású katonák előtt! Töhötömmel gyakran találkoztunk a holkákkal. Az én Eufrozinám már olyan meghitten és bizalmasan bújt az ölelő karjaimba, mintha az édesanyja nekem szülte és nevelte volna. Azt mondván a bölcsője felett, ha volt neki egyáltalán, hogy én téged, lányom, akit Eufrozinának kereszteltettelek, magyarhoz adlak feleségül, mert azok tüzes bort isznak, amitől jól feláll a kakastarélyuk, nem álmosító sört, amelytől még a daganat is összezsugorodik a csehek testén. A pocakjuk nő csúnyán nagyra, nem az, amit alatta hordanak! Ki tudja, hol, merre találkozhatott magyarral az Eufrozina anyja a nagy Osztrák-Magyar Monarchiában. Lehet, hogy az ő ereiben is cseh-magyar vér folydogál, azért vonzódik annyira hozzám. Kiderülhet valaha is, és be is bizonyosodhat, hogy az én császár kinézésű apám az Eufrozina apja is, mert ha így lenne, akkor mi féltestvérekként vonzódnánk erősen egymáshoz, s a vérfertőzést elkerülve nem is házasodhatnánk össze, elkerülhetném falumban a cseh- magyar házasság kiváltotta botrányt, amelyet sokáig felemlegetnének?
