Irodalmi Szemle, 2009
2009/3 - KÖSZÖNTJÜK AZ 50 ÉVES HIZSNYAI ZOLTÁNT - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (30)A korszak további jelentős regényei: Ottlik Géza, Szilágyi István, Kertész Imre, Konrád György, Gion Nándor (tanulmány)
56 Grendel Lajos telepek, gulágok, börtönök, büntetőtelepek jól kipróbált keleti mintái alapján szerveződik. Lakosainak gyanakodnia sem lehet, kételkednie és kérdeznie sem szabad. Passzivitásukat a jól bevált lélektani erőszak magyarázza, mely úgy teszi őket kiszolgáltatottá és alárendeltté, hogy közben meggyőződésükké válik, tevékenységük nem látszólagos.”'471 A nyelvileg rendkívül sokrétű, tájszavakban és archaizmusokban bővelkedő, két könyvből álló Hollóidő a történelmi regény tradícióját éleszti újjá. Szilágyi István könyve azonban nem olyan értelemben történelmi regény, ahogy ezt a regénytípust Jókai, Kemény, Mikszáth vagy Móricz nyomán ismerjük. A Hollóidőben az író nem konkrét térbe és időbe ágyazva, megtörtént eseményeket fiktív történetekkel elegyítve mesél nekünk egyet-mást nagy emberek hősies vagy balga cselekedeteiről. A Hollóidő első könyvének főhőse egy diák, a regény tere és ideje - minden káprázatosán részletezett realizmusa ellenére - meglehetősen elvont téridő. A Hollóidő a török hódoltság kora számtalan mikrotörténetének láncszemeiből épül föl. Vagyis Szilágyi István demitizálja a Történelmet, feloldja a hétköznapokban, megfosztja pátoszától. így sikerül elkerülnie a nagy narratívákra oly gyakran jellemző példázatszerüséget. A Történelmet leemeli a piedesztálról, és a magánélet trivialitásai közé helyezi. Szilágyi István olyan író (s vonatkozik ez mindhárom nagyregényére), „aki a fikció klasszikus hagyományát egészen eredeti módra, önfeledt természetességgel ötvözi a posztmodern nyelvközpontúságával és a rendet sugalló cselekmény dekonstruálásával”.'48’ Kertész Imre (1929). 2002-ben, amikor számos magyar és külföldi díj után munkásságáért Nobel-díjban részesült, Magyarországon a szélesebb olvasóközönség alig ismerte; pedig magyarországi felfedezése (milyen ostoba szó ez ebben a kontextusban!) megtörtént már, és Szirák Péter róla írt monográfiája is nyomdába adásra várt a Kalligram Kiadónál. Kertész Imre Nobel-díjának itthoni fogadtatásába az ünneplés és elismerés mellett arcpirító, disszonáns hangok is vegyültek, antiszemita célozgatások, az életmű lefitymálása. De az irodalomtörténész szakma is némileg zavarban volt. Kertész Imre Magyarországon sem a rendszerváltás előtt, sem utána nem tartozott a felkapott-divatos, bőkezűen menedzselt írók közé. Kulcsár Szabó Ernő sokat emlegetett és vitatott irodalomtörténetéből nevének még az említése is hiányzik. Kertész Imre nem tartozott (valóban nem?) a prózafordulat előkészítői közé, mint Mészöly, Mándy vagy Ottlik, holott témái, szemlélete és írói stratégiája sokban rokon az övékével vagy Konrád Györgyével. Mellőzésének valódi okára alighanem Bán Zoltán András tapintott rá egyik kitűnő esszéjében. „Kertészre senkinek nem volt szüksége a Kásánál (ti. a vályúnál - G.L.) [...] Senki nem látta, mert nem volt Jelen, mert számára nem volt ők és mi, hanem csak ÉN volt, aki éppen elég volt Önmagának.”'491 A holokausztról a Sorstalanság (1975) és a három későbbi, a Sorstalansággal tetralógiát alkotó Kertész-regény megjelenéséig (A kudarc, 1988; Kaddis a meg nem született gyermekért, 1990; Felszámolás, 2003) világirodalmi rangú regény
