Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Valami titokzatos erővonal (Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó? című kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE XI Valami titokzatos erővonal (Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó? című kötetéről) ,, Miféle testben jössz elém / a földi sodrásban megint? / Folyton változik alakod /a nevek örvénye szerint: /homokpart, kőarc, kisgyerek, /idegen szempár a buszon, / vagy egy utca, mit ismerek, / de a helyet már nem tudom. ” Az idézet Tóth Krisztina Repülő című verséből való, mely a 2009-es könyvhétre megjelent Magas labda című verseskötetében látott napvilágot, de egyúttal mintha a 2009 őszén a könyvesboltokba került Hazaviszlek, jó? című prózakötetet is bevezetné. részletek átrajzolódnak, valami titokzatos erővonal időről időre megmutatkozik” - olvashatjuk a Homokakvárium (Nincs rá szó) című nyitó novellában. Ez a titokzatos erővonal lüktet az új prózakötet szövegeiben, néhol bájos könnyedséggel hullámozva, máshol drámai tajtékzás közepette. A tárca a hétköznapok műfaja, a lapok tárcarovata az irodalmi ínyencek gyorsbüféje. A tárcával szembeni elvárások épp ezért általában jóval alacsonyabbak, mint a „nagy műfajokkal”, tehát a verssel és a regénnyel vagy akár a „valódi” novellával szemben; a tárca tulajdonképpen a novella mostohatestvére. Hogy ez mégsem teljesen így van, kiválóan bizonyítja a Hazaviszlek, jó? című kötet, amely drámai módon szembesíti az olvasót a tárcamüfajban rejlő - bármennyire esetlenül, már-már abszurdu! hangzik a tárcával kapcsolatban ilyesmit emlegetni - monumentális erőforrásokkal. Tóth Krisztina szinte észrevétlenül csap át a könnyed csevegő stílusból a legsúlyosabb kategóriákba anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is kibillenne abból a tempóból, amelyet a kötet legelső szövegének legelső mondatával felvesz: „Megy át a villamos a derékig összefirkált városon. ” Szinte állandóan úton vagyunk a kötet novelláiban: villamoson, metrón, vonaton, buszon, autóban utazunk, egyedül vagy többedmagunkkal, fényképezzük a várost, hallgatjuk a suttogását, próbálunk szabadulni a nyüzsgésből, keresünk valakit, aki majd hazavisz. Arra várunk, hogy kimondják végre a megváltó mondatot, amelyet a szerző nagyon találóan a kötet címévé emelt ki. „Metrónovellák” ezek, nagyvárosi töredékek, gyorsfalatok, klasszikus tálalásban. Velünk vannak a régiek: a szerző egy pillanatra sem távolodik messzire a hagyománytól, ahogy az egyik szöveg címe is mutatja, a kötetet Esti Kornél szelleme lengi be. Egy másik tárcában pedig (Milyen volt szőkesége) mesteri bravúrral jutunk el a „roppant, jeges ür” elválasztotta profán lelkek világából a fennkölt Juhász Gyula-i univerzumba. Általában véve az egész köteten valamiféle nyugatos nosztalgia érződik, s minden kertelés nélkül megállapítható, hogy a Hazaviszlek, jó? a nyugatos hagyomány lehető legtalálóbb kamatoztatásának jegyében íródott. A nagyvárosi lét, a nagyvárosi nyelv együtt jár az elidegenedettség, a kiszolgáltatottságjelenlétével: Tóth Krisztina tapintatos, de egyenes megközelítése, mesterien adagolt szociális érzékenysége ezen a téren is kifogástalanná teszi a kötet sző-
