Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Valami titokzatos erővonal (Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó? című kötetéről)
X2 KÖNYVRŐL KÖNYVRE vegeit. A hétköznapok műfajaként a tárca nem lehet figyelmetlen a közélettel szemben: ezt az igényt elégíti ki például a Szólánc című szöveg, amely poétikailag talán a gyengébbek közé tartozik, a legélesebben reagál azonban a mai Magyarország társadalmi deformációira, a szélsőjobb jelenségének tematizálásával. A többi szövegben (kivált az első, Teiresziász című ciklus darabjairól van szó) elsősorban a kitaszítottak, hajléktalanok, elesettek iránti figyelem szembetűnő, amely azonban sehol nem csap át szánalomba, sokkal inkább humorral és szellemességgel telítődve jelenik meg (Foghíj, Remete). A kötet sokoldalúságára és egyben összefogottságára jellemző, hogy az egyes ciklusok más-más nézőpontokat, témákat, közegeket váltogatnak, az alaphang azonban az első mondattól az utolsóig ugyanaz. Korábban több különféle lapban találkozhattunk ezekkel az írásokkal, s már akkor is látszott, Tóth Krisztina tárcái és publicisztikája nem afféle irodalmi „melléktermék”, pénzkeresés céljából összedobott ujjgyakorlatok, hanem nagyon is szuverén és figyelemre méltó alkotások - most pedig, hogy kezünkben tarthatjuk a válogatást, erről újra bizonyságot nyerhetünk. Egymás után olvasva őket még jobban érvényesül a szövegek világteremtő ereje, aminek az olvasó nagyon könnyen behódol. A tét egyes írásoknál, egyes ciklusokban különböző: a Háztartási parajelen- ségek című ciklus az „Egy családanya intim vallomásai” alcímet is kaphatta volna: ezek talán a kötet leginkább publicisztikai jellegű írásai, edzőtermi élmények, eszmefuttatások a gyermeknevelés nehézségeiről, rekviemek házi kedvencekhez, civilizációs betegségek irodalmi kórképei. Merőben eltérőek A kalap közepe című ciklus szövegei, amelyek afféle Bodor Adám-i hangulatot idéznek meg, töredékességükkel, elhallgatási technikájukkal. Különc figurák elevenednek meg és nyújtanak betekintést ismerős, de titokzatos világukba. Az eltűnt idő nyomában járunk, minden mintha kicsit megkopott, kifáradt, elcsüggedt volna. A szerző úgy látja bele a művészi formát a szürkeségbe, ahogy a Renomé c. szöveg takarítónője: „ Valahogy megvan ez a képessége, hogy> mindenfélébe belelát formákat. A régi metróban a földön megvoltak a szokott ábráik, csak most, hogy felújítottak, lecserélték az egész burkolatot. A régiben mindenféle repedés meg minta volt: arcok, utak, vonalak” (43.). A Sors, nyiss nekem tért c. ciklus rövid sziporkái, Örkény-hommage egypercesei szintén külön világot teremtenek: tele groteszkkel, elképesztő tömörséggel ábrázolva. Ezt a groteszk vonalat követi a kötet borítója is, amelyen egy fehér ruhás, fehér kanapén, fehér tapétás fal előtt szálegyenes tartásban ülő, malacfejü nőt láthatunk. Számomra a borító nem tűnik telitalálatnak, lévén hogy a kötetben nem nevezhető dominánsnak ez a bizonyos groteszk vonulat, sokkal inkább afféle üdítő színfoltként funkcionál - ezt ilyen markánsan kiemelni tévedésnek tartom. A malac mint motívum hangsúlyosan egyetlen szövegben van csak jelen, az egyébként nagyon erős és frappáns Disznósajt címűben, amely Gogol- és Csehov-reminiszcenci- ákat idéz fel, s egy hajszállal sem marad el a nagy oroszok rövidprózája mögött. Több csúcspontja is van a kötetnek, valószínűleg a szubjektív ízlés szabja
