Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Fried István: A sajáttá lett/tett „idegen” (Murányi Sándor Olivér Üres és teli című könyvének ürügyén)
7X KÖNYVRŐL KÖNYVRE idegen; másképpen kifejezve, az idegenben miképpen fedezhető föl az, ami az emberi személyiséget önmagához elvezetheti. Igaz, a távol-keletinek mondott európai környezetben kap alakot, az időnként felbukkanó japán Mesterek mellett a magyar Mester közvetíti a harc- és mozdulatmüvészetet, azt a formatant, amely mindenképpen az idegen elemet jelenti. Kiváltképpen akkor, ha a mögöttes tartalomban a távol-keleti bölcseletből leszűrt tanok húzódnak meg. Ezt ellensúlyozza, hogy a magyar fordításokban óhatatlanul „tükröződik” a magyar gondolkodás. Murányi Sándor Olivér könyve azonban nem a távol-keleti világ közvetítésére vállalkozik. Ennél kevesebbre, hiszen szemelvényeivel erősen válogat, azt idézi, amire gondolatmenetéhez, önnön gondolkodása ismertetéséhez szüksége van. S bár nem állítja az előtérbe személyisége alakulásának történetét (s ez a többlet), a kötetből összerakható egy ilyen történet is. Anélkül, hogy kikerekedne, teljessé válna, a személyiség a maga sokoldalúságában, sokszínűségében megjelenne. Némi szkepszis érzékelhető abban, hogy az elbeszélő visszavonul, amikor külső történetét követőleg a belső történet elmondására kerülne sor. Ehelyett inkább a harcművészet művészeti vonatkozásaira tér át, azokat részletezi hitető erővel. Külön kiemelendő a Szándéknélküliség című rövid fejezet. „Az elvárásoknak korát éljük”, indítja a szerző ezt a részt. A továbbiakban ennek alternatíváját vázolja föl. Ugyanis a racionalista, szűk látókörű kiszámitottság nemcsak a legújabb kori ember tévhite az ész mindenhatóságában, hanem az esély egyfé- leségének dogmája is. A szándék - ösztön szembeállítás itt aligha szó szerint értendő, inkább jelzései kétféle magatartásnak: a magahitt, a felvilágosodás elveit aprópénzre váltó, „alázatot”, „áhítatot” nem ismerő (Márai is ilyen értelemben hirdette: „Tanulj áhítatot”!), a technikai civilizációtól elkápráztatott ember áll szemben (korántsem egy rousseau-ista elveket hangoztatóval) azzal az ideállal, akit Murányi Sándor Olivér megcéloz, és aki a célt nem cseréli föl az eszközzel, és nem zárkózik be a sajátba, hanem felfogja az idegen „üzenetét” is. „A székely táncosok mozdulatait a zene és a helyzet irányította. Nem tervezték el előre, hogy milyen figurákat járnak, táncuk még sem vált monotonná vagy szaggatottá.” Ez akár allegóriája lehetne a másik felfogásnak és létezésnek, amely a művészet és az „élet” (a zene és a helyzet) egymáshoz képest kiegyenlítő tényezői szerint fogalmazza meg önmagát. „A szándéknélküliség megragadja a pillanat és az alkalom nyújtotta lehetőségeit, ezért nincsenek határai, s cselekedeteid általa mindig igaz énedet tükrözik.” S most vissza a saját és az idegen szorosabb értelemben vett kérdésköréhez. Egy ún. karatés könyvben váratlanul (de váratlanul-e) „verbunkost táncoló idős bá- csik”-ba botlunk. Méghozzá egy bekezdéssel azután, hogy a harcművészettel kapcsolatban az alábbi példamondat íratik le: „A technikát a helyzet szüli”. Amit első megközelítésben nyilván a harc, a küzdelem technikájaként értünk; a kötetegész ismeretében azonban gyanúperrel élek. Ez a látszatra véletlenül bekezdészáróként odabigy- gyesztett mondat nem utal-e ennél többre? Nem a technika szüli a helyzetet, hanem jobb esetben a helyzet szüli a technikát, miként a táncosok lépteit nemcsak a zene fel- szabaditotta spontaneitás, hanem a helyzet igényelte bölcsesség, rutin, körülmény irányítja. Lehetőséget eszerint a pillanat és az alkalom kínál, az idő meg esetleg a tér...
