Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Fried István: A sajáttá lett/tett „idegen” (Murányi Sándor Olivér Üres és teli című könyvének ürügyén)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE 79 Ennek nem legyőzése, hanem megértése a feladat. A szokások és a szabályok fölállította, többnyire merev határok meggátolják az én kibontakozását és megfogalmazódását, hiszen nem tűrik, hogy a pillanat és az alkalom szerephez jusson. Mivel csak szerepek vannak, elvárások, amelyeknek meg kell(ene) felelni. Csakhogy az én véglegessé váló stabilizálódása aligha lehetséges. „Egy ismerni és más az ismerthez görcsösen ragaszkodni.” Egy beszédes idézet, amely természetesen a karatéból indul ki, s a karatéra vonatkozik, ám - mint már annyiszor - „átvitt értelemben” sem érvénytelen: „Aki a múlt karatéját ma alkalmazza, az a múltban él, nem a mában, és eredményt is a múltban remélhet, nem a jelenben.” S hogy a paradox fogalmazás sincs a könyv szerzőjének ellenére, arra egy másik helyről hozok példát. Miközben a vágyak, a hiú ábrándok téveszméknek bizonyulnak, a jövőre vonatkozó cél kitűzése aligha mellőzhető. „Csak úgy élhetünk teljesen a jelenben, ha van jövőbeni célunk. Ez a folyamatos tudatosság állapota. Az vagy, akivé álmaid tesznek.” A folyamatos tudatosság meg az álom egymást kizárni látszanak, ha az álomnak nem lenne olyan „mellék”-jelentése, amely összeegyeztethető a tudatossággal. A tudatosság rációja és az álom nem a racionalista lényege között van átjárás, még akkor is, ha a megfogalmazásban látszólagos ellentét búvik meg. Ezúttal (a VAGY című fejezetben) egy juhász-anekdotát olvasunk, s a karatés vonatkozások elmaradnak, ám a megint csak kurta fejezet fölépítése távolról a távol-keleti példázatok és magyarázatai felépítésére emlékeztetnek. A záró fejezetnek szánt a CÉL első mondata családi jelenet töredéke. Ebből a legkisebb „egység”-ből ível föl az elbeszélő allegóriáihoz, ezekkel népesíti be a Cél világát. Feltűnő a főnévi igenevek száma és jelentősége, a fejezet felénél foglalják el az igék a helyüket. A bölcselet általánosságából és időtlenségéből értünk eképpen visz- sza az erkölcsi felszólító módként is fölfogható igés előadáshoz, amely mintegy ösz- szefoglalni látszik a kötetben feltüntetett olvasmányokból, az edzőteremből, az életbeli tapasztalatokból átszűrt (nem egyszerűen tanulságokat, hanem) tudást, amely a tárgyszerű énszemlélethez vezethet el. S a CÉL éppen úgy nem rögzíthető, mint a karatés tudás, a tegnapi eredmény mára már nem érvényes, a „siker” (Márai szerint talán csak félreértés) csak meghatározott ideig tart ki. „Ha elérted, amit akartál, más célokat tűzöl ki magad elé.” Összevág ez Madách Adámjának szavával, szerinte a cél halál, az élet küzdelem, s az élet célja a küzdés maga. S hogy éppen ennek a könyvnek olvastán támadt gondolataimat regisztrálva bukkan föl kulcsszóként a küzdelem, a küzdés, módot ad arra, hogy tovább fűzzem gondolatmenetemet. Hiszen első megközelítésben edzőteremben, Székelyudvarhelyt, kis közösségek világában vagyunk. Csakhogy ez a kis világ, a könyv értelmezésében és a könyv elbeszélőjének előadásában szimbolikus hellyé válik, ahol tárgyak, jelenségek és jelenések a rész és az egész, a közeli meg a távoli, a saját és az idegen el- és összerendeződésük esélyével rendelkeznek; azaz esélyessé válnak, hogy újrafogalmazzák mindazt, ami európai és nem európai évszázadok folyamán jó darabig csak torzulva mondatott ki. Elmondható, hogy a XIX. században Európa és Japán kapcsolatai kevéssé szerencsésen alakultak. Világháborús kataklizmákra volt szükség ahhoz, hogy az európai művelődés ja-
