Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÉTSZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT KAZINCZY FERENC - Aich Péter: Utazás (novella)
Utazás 73 repült, ahol a csermelyek szaladnak, hirtelen elvesztette az orientációt, s nem tudta, merre néz pillanatnyilag, érdekes, gondolta kínjában, már rég nem gondoltam a patakokra, pedig azokból lesznek a nagy folyamok. Amikor arra fordította fejét, meglátta a távolban Németh Marit, a patak mellett játszott. Fiatal volt még és engedékeny, mindenkire kedvesen nézett, ő pedig unta a mogorva arcokat, mert amióta fölfedezte, a nők nemcsak anyák és nénik lehetnek, úgy találta, csupa zord arccal találkozik, s rá, ez szent meggyőződése volt, csak gyanakodva néznek. Vajon nem itt történt a balhé, mélyedt magába, nem én voltam, aki ilyen mogorván szemlélte a világot? Most úgy tűnt, mindez inkább ügyefogyottságából származhatott, amiért nem számolt a mosollyal, vagy talán azért, mert nem neki szólt, most pedig, hogy Németh Mari kedves tekintetét észrevette, megbabonázta e fölfedezés, lám- lám, görcsös igyekezetére mosoly volt a válasz, erre nem számított, igaz, arra sem, ez esetleg nem kizárólag neki szól, egy síkfutó komolyságával lihegett és száguldozott, a mosoly viszont arra késztette, hogy irányt változtasson és körbetáncolta Németh Marit, mi több, megállt, s elnevette magát, mintha önmagán kacagott volna, igen, gondolta most, nevetnivaló volt az, miért bolondít meg egy üres mosoly? Az anyád, káromkodta el magát, mert egy korlátba ütközött, hiába, no, aki háttal halad előre vagy hátra, vagy hogyan van ez, könnyen beleütközik valamibe, úgy kell nekem, ítélkezett maga fölött, bár most az egyszer az is közrejátszott, hogy megszólalt benne a lelkiismeret, mert Németh Marit annak idején ő hagyta hoppon, talán nem érdemelte meg, filozofált utólag, na de kissé tapadós volt, cukorka a celofánon, vagy fordítva, bár ez most már mindegy, tulajdonképpen csak azt kellett volna eldönteni, ki a cukorka és ki a celofán, holott ez valójában talmi probléma volt, mint Németh Marival általában minden, hiszen mosolya kifejezéstelennek bizonyult, zavaró volt ez, s félrevezető, meg a korlátok, a valósak és képzeltek egyaránt, mert nem tudta megkülönböztetni, levegő után kapkodott, s rohant volna tovább, de nem lehetett, az a kedves nézés marasztalta, bár kilátástalanul üres volt, miként ezt csakhamar észrevette, mert örökké változatlan, de ott ragadt, a lendület ellenére, mit csináljak vele, tűnődött, nem tudom lerázni, de még összeveszni sem vele, vedd el feleségül, mondta kajánul a barátja, az jó módszer, hülye vagy, mondta akkor, semmire sem jó az, csak megvárna minden ajtó előtt, mert belépni a titkok közé képtelen, legalább tudod, hol van, jött a vigasz, na és kéznél van, még jól jöhet. De nekem madár kell, nem kutya, ellenkezett, holott - ez most utólag jutott az eszébe - a madár könnyen elrepül, Németh Mari viszont nem u- gat, nem harap, köveket sem dobált soha, tekintete nem volt kétkedő, csak üres, mindig ilyen, és nem repült el, sohase repült, nem tudott, őrizte a tűzhelyet, amit rakott, s azt is, aki odatelepcdett melléje, oda bármikor el lehetett jönni melegedni, amolyan egyhangú hely volt, mint egy hajléktalannak a kibérelt pad, nem pattogtak szikrák, semmi sem pattogott, álmok sem voltak, s vágyak mintha nem lennének, mire jó az ilyen. Na de a távlatok, akkoriban oly messzehatók voltak, a üres tűzhely mellett ki fél attól, hogy lefagy a füle, ő pedig elindult a nagyvilágba, éretlenül és kíváncsian, és nemcsak a föle fagyott le, árokba esett, és egy válaszúinál Szabó Mari más irányba indult, még visz- sza sem nézett, Nagy Mari a tűzhelyhez sem engedte volna, csak kotlott fölötte, Kis Mari meg, istenem, azt sem tudta, mi a tűzhely, valójában jót tett vele, hogy eltűnt, miként
