Irodalmi Szemle, 2009
2009/12 - KÉTSZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT KAZINCZY FERENC - Aich Péter: Utazás (novella)
74 Aich Péter Varga Mari is, hiszen semmire sem ment vele, örök veszekedés lett volna az élete, mindez Németh Marival aligha történt volna meg, mögötte kullogott néhány lépésnyire, attól tartott, nem tud szabadulni tőle, ha beérte, megvárta szótlanul a kapu előtt, amerre közlekedett, üresen és visszhangtalanul, mert csak volt, míg le nem maradt mégis, kiszáradt patak medre. Egyedül Molnár Mari maradt meg benne, a hozzászegődött árnyéka, az emlékeztette valamire, de vajon mire? Rémlett ugyan valami, de eléggé bizonytalannak tűnt. Ez a rohadt korlát, káromkodott még mindig, tulajdonképpen hova jutottam? De hiába, a korlát ott volt, korlát mindig van, egyszer már ezt is végig kellene gondolnia, vajon fól- tartja-e, vagy védi, hiszen szakadék is lehet mögötte, csak hát a köd, ugye, nem látni sokat, mármint előre, ha nem háttal halad, szinte semmit, csak az a káprázat ott, az nyugtalanítja, az utóbbi időben egyre jobban, az mégis mintha korlátlan volna. Molnár Marira emlékeztette, pedig egyáltalán nem hasonlított rá, inkább valami álomra, mintha megtestesült volna egy mosoly. Ez az átkozott korlát, békétlenkedett, vajon nem saját korlátaiba ütközött? S hova került volna, ha nincs ez a száguldás. Persze, ha jól meggondoljuk, teljesen mindegy ez, szikráról ábrándozott, üstökösről, lepkéről esetleg, arról, hogy testet ölt az álom, ez belerögződött valahogy, azt gyanította, rögeszméje lett, váratlanul vagy törvényszerűen, mégis, ki tudja, vajon honnan van ez? S hogyan függ mindez össze? Amikor aztán ismét a távolba meredt, hátra, vagyis előre, mert föltehetően megint háttal haladt, de ez most már tényleg teljesen összekavarodott benne, mintha a káprázatok is elmaradtak volna a fásultságban, bár sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy ő állt meg, s a világmindenséget tolták el a lába alól, amolyan önkívületi állapot volt ez, nem tudta megkülönböztetni, vajon lélekben, vagy tényleg a hegyek felé indult, ahol a források fakadnak, igen, ott, ahol most a káprázatot szállni vélte, akár a füst, olyan, felhővé válik az ég alján: mit lát ott most tulajdonképpen, vajon megint csak azt, amit látni szeretne? A léggömb meg csak szállt, rejtjelezett iránytű, s megállapodott a forrás fölött. A forrásnál tüzek égtek; igazi tüzek igazi forrásnál, s igazi szikrák pattogtak, micsoda bizonyosság ez, amely hirtelen foléledt benne, félreérthetetlen bizsergés, az út végén feléje lépkedett a tündéri látomás, amelyre egy emberöltőn át várt, ilyen nincs, ez nem lehet, hiszen a torkolat, a tenger közelsége, vagy mégis ez lenne a tenger, az áhitott végtelen, kételyek környékezték, valójában csak egyetlen szikra volt, ami kipattant a fűzből, ez volt a káprázat, s szállt, szállt a magasba, léggömbbe zárt napsugár, eltűnt a sötét ég alatt, s most ott volt, ahol az elején, ahol a vágyak születnek és az álmok, az ölelések és az összeolvadás, jaj, miért is vélte jónak azt, ami nem a forrásból ered, égő cserjéből a szikra. A láthatáron fölismerte Tóth Marit, a forrás tündérét, ugyan hogyan felejthette el? Hiábavalónak tűnt az egész kirándulás, öncélú utazás eredmény nélkül, ez volt a számvetés; ha a forrásnál ülne, jutott eszébe, és tudná, hogy majd ebbe a korlátba ütközik, akkor - akkor az ég tudja, mi lenne akkor, mert a tenger, igen, a tenger, szinte már hallotta morajlását, miközben a forrásnál jár, és beleütközik minden idők korlátjába, a végtelenbe.
