Irodalmi Szemle, 2009
2009/11 - MARGÓ - Csicsay Alajos: Kádár János, mint irodalmi téma
84 Csicsay Alajos hatjuk, ahány történészi látásmód, annyi történelmi megközelités, értelmezés. Következésképpen erősen korfüggő. Azt is mondhatnánk, a politikai divatokhoz, a megélt kor, még inkább az utókor politikai elvárásaihoz alkalmazkodik. Az irodalom pedig még inkább. Ezért hát nincs mit csodálkozni, ha azt tapasztaljuk, ahány Kádárról szóló mű megíródik, annyiféle maga Kádár János is. Olyant, amilyen a valóságban volt (lehetett), aligha sikerül valakinek is megalkotnia. Mint ahogy e- gyetlen megtörtént eseményt sem lehet egyértelműen rekonstruálni. A szépirodalom ilyen szerepet soha nem is vállal (vállalhat) magára. Kádár és általában a történelmi személyek esetében pedig (olvasói) elvárás, hogy az alakok részletekbe menően valóságosak legyenek. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a róla (róluk) szóló irodalmi próbálkozások (ritka kivétellel) sorra kudarcot vallanak. (Természetesnek tekinthetjük, hogy az 1989-ben bekövetkezett halála után Kádár János alakja először szépirodalmi alkotásokban tűnt fel. [...] A „véreskezű diktátor”-t vádoló költemények után hamarosan a drámai műfaj is jelentkezett. Végh Antal, Szigethy András, Sziládi János, Komis Mihály és mások is megkísérelték színpadra vinni Kádár János életét. Távol áll tőlem, hogy kétségbe vonjam az illusztris szerzők képességeit, a maguk megszokott témavilágában mozogva mindegyiküktől kitelt volna egy-egy sikeres színjáték. Kádár János esetében azonban - képletesen szólva - kőbe haraptak.1) Véleményem szerint nem járt jobban Csapiár Vilmos sem. Könyvének közepe táján elveszíti a vezérfonalat. Az addig szárnyaló stílusa számyaszegetté válva vergődik a földön, s fölemelkedni többé nem bír. A kötet első felében fölöttébb ötletes megoldásai vannak. Ilyen például az, amikor önmagát, mint autókázás- ra vágyó, tízéves gyereket összehozza az ország teljhatalmú urával, aki nem engedi, hogy a rá vigyázó szigorú őrök elkergessék. Beülteti a kocsiba, magával viszi nemcsak autózni, hanem a Központi Bizottságba is, ahol az elvtársak előtt, ahogy a büszke apák szokták, produkáltatja a gyereket. Kádárt úgy állítja be az író, mint aki mindent lát, hall, mindenről tájékozott. Az információit személyesen gyűjti be, amikor megszökik őrei elől, és inkognitóban járja az országot, akárcsak a mondabeli Mátyás király, a legképtelenebb időben, helyeken és helyzetekben bukkan fel. Az emberek nem ismerik fel, sőt azzal gyanúsítják, hogy visszaél a Kádárra való hasonlatosságával. Még gorombáskodnak is vele. Nyíltan kimutatják előtte érzelmeiket, utálatukat a funkcionáriusok iránt meg magával a rendszerrel szemben is. Kádár soha semmit nem bosszul meg. Csupán egy dolog űzi, hajtja, megtudni, minek hívják a kertjében termő lila virágot, amely országszerte elterjedt, de még a legtekintélyesebb botanikus professzor sem képes rendszerbe sorolva meghatározni. Végül egy abszurd jelenetben, vadászpuskájának a csöve elé került jámbor őzike mondja meg neki, hogy a sehol másutt a világon fel nem lelhető lilaság neve kádárjancsi virág. Ezzel mintha vége is lenne a történetnek, illetve az író mondanivalójának. 0 sem tudta elkerülni a kőbe harapást. Sok oldalon át kínlódik, míg végre átrepít az ország felett egy százdollárost, aminek mindenkit utá
