Irodalmi Szemle, 2009
2009/11 - POMOGÁTS BÉLA 75 ÉVES - Polgár Anikó: „Ezeket tanullyuk mi Déák versekbe” Egy iskoladráma levélbetétjének fordítástörténeti tanulságai
62 Polgár Anikó Van olyan antik tárgyú darab, amely csak általánosságban utal egy antik költő életművére, s elszórtan tartalmaz intertextusokat. Ilyen a Nasonak számkivetése című, ismeretlen szerzőjű losonci iskoladráma, mely csak általánosságban utal Ovidius életművére, célja az Ovidius-legenda árnyalása. A magát „szomorú játékaként meghatározó mű valójában komédia, melynek egyik humorforrása a helyzetkomikum, abból adódóan, hogy Ovidius száműzetésének helyét Losoncra teszi. Az Elől járó beszéd azonban hangsúlyozza, hogy efféle változtatásokra a költő műveinek olvasása hatalmazza fel a szerzőt (ill. az előadó diákokat): „Talám e szabadság nékűnk meg adatik, / Kik közt dicső Násó könyve olvastatik”. Az iskolai olvasmányokból adódnak a müvet átszövő intertextusok, melyek szerepe különösen a műbe illesztett három (a császárhoz, Ovidius feleségéhez, illetve leányához címzett) Ovidius-levélben fontos, ám ezeket a leveleket nem tekinthetjük fordításoknak. Az antik tárgyú drámák egy másik típusa nemcsak a témáját meríti az antik mítoszokból, hanem fordításbetéteket is tartalmaz. Ilyen Szathmári Paksi Sámuel Elvádolt ártatlanság című darabja, melynek levélbetétje tulajdonképpen Ovidius IV. heroidájának, Phaedra Hippolytushoz írt levelének fordítása. A harmadik típusba azokat a müveket sorolhatjuk, melyek egy antik költői szövegnek a dramatizált változatai, s melyek néhány hozzáírt résztől eltekintve szinte egészében fordításnak tekinthetők. Az Aeneis IV. énekét dramatizáló Szászi János Didónak szomorú története című műve esetében (kevés kivételtől eltekintve) a szereplők szinte minden megszólalása vergiliusi szövegeken alapszik, s inkább a ver- giliusi alapszövegtől eltérő önálló részeket tekinthetjük betoldásoknak.4 A három, példaként említett mű a szó szoros értelmében vett travesztia, hiszen antik klasszikusokat öltöztetnek magyar ruhába, s a szerzők a pretextus lényegi elemeit a maguk kulturális közegéből merítve helyettesítik. Bár itt egyúttal antik lírai vagy epikai müvek dramatizálásáról is szó van, az antik tárgyú iskoladrámák sok tekintetben hasonlíthatók az ismert világirodalmi travesztiákhoz. A Metamorphoses-hatástörténettel foglalkozó Moog-Grünewald5 például Richer O- vide bouffonjáról írva a travesztia fő módszereiként emeli ki a vulgáris hangvételt, az istenek és hősök bizalmas-familiáris kezelését, a mitológia kispolgárivá tételét, valamint a burleszk komikum eszközeként működő, a mitológiai és a korabeli világ diszkrepanciáját kiemelő anakronizmusokat. A travesztia egyik legfeltűnőbb módszere az antik tárgyú iskoladrámák esetében is az aktualizálás. Ezt szolgálják a mindhárom említett műben hemzsegő anakronizmusok: Ovidius a kis Karsa nevű losonci kocsmában borozgat a deákokkal, Aeneas éppen kártyázik, amikor Mer- curius megjelenik előtte, Didó pisztollyal lövi le magát, Phaedrának német „Frau- czimmere” van, Hippolitust „három golyóbissal” lövetik agyon stb. Az aktualizálás, a publikum igényeihez való igazodás és a komikus hatás fokozása lehet a célja a nyelvi sokszínűségnek is.6 A deheroizálás és a diminúció7 eszköze lehet a verstani kísérletezés: Szathmári a heroidát páros rímű, felező tizenkettesekben fordítja,
