Irodalmi Szemle, 2009
2009/11 - POMOGÁTS BÉLA 75 ÉVES - Szitár Katalin: Az éber lét útján a vershez (tanulmány)
54 Szitár Katalin a gépben / zuhanni vágytak.”; s a beszélő mentális helyzetének megjelölése: „a 2x2 józansága hull rám”. A versbeli beszélő saját mentális helyzetének állomásait, dinamikáját jelzi ezzel a jelentéssel: az első oppozíciós pár a szerelemféltő individualitás helyzetét, amely a vágy emberéé - ez a múlt, ezt írja felül az „éber létben” figyelő ember, aki a hitvesnek a vágyvilágban kreált alakja helyett a jelenlévő lét felé fordul: „tudom, hogy az vagy”. (Figyelem természetesen a vágy emberéé is, de olyan, amely csakis önmagára irányul, s így eltéveszti a ,,másik”-at.) Az új létstátus tehát, amely a vágyból a valóságba átlépve alakul ki: a figyelem módján való jelenlét. A „másik”-ra vágyás helyett a rá való figyelés állapota. Míg a külvilág adottsága a bomba hullása, a személyiségé a világ iránti figyelem megnövekedése. A vers végén a létezés e két - egymástól elkülönülten jelentkező - megnyilatkozását vonja egy képbe. A ’leesés’ motívumának versbeli átalakulási folyamatát tekintve, arra a következtetésre juthatunk, hogy a vers a szubjektum két(féle) létállapotának szembeállítására alapozódik. Az egyik a ,józan ember”, pontosabban: az, akire ez a józanság úgy hull, akár a bomba. A másik: a figyelő ember, aki saját maga a „hullás” alanya, így tulajdon létében reprodukálja, egyszersmind gyökeresen át is alakítja a bomba zuhanásának értelmét: a háború „ájult” létéből (a „háborúba ájult Szerbiából”) az éber lét világába kerül át.5 Csakis ez az éberség lehet a „másik” felé fordulás alapja, s a „másik” képének, lényegének az írás útján történő meg- vagy újrateremtésének - az episztolából a verses műalkotás létrehozásának - a feltétele. Olyan odafordulás, amely meghaladja a vágy énközpontúságát, s ezzel a létet immár nem(csak) saját létként, hanem a másik léte ként is érzékelni képes, amelyben saját - pusztulásra ítélt - léte folytatásra fog találni. Összegezve: a vers szubjektumát - nemcsak a(z ábrázolt) beszédet, hanem az írásfolyamatban a szöveg jelentéstani egészét létrehozó szubjektivitást - nem pusztán az idill és a pusztulás ellentmondásának megélőjeként, hanem a vágytól a figyelemig ívelő átalakulás nyelvi tapasztalatának alanyaként kell megjelölnünk. A hiány verse? Fejtegetésünk e pontján adódna egy válasz arra a kérdésre, hogy Radnóti miért nem váltott nyelvet, amikor a verset ihlető tapasztalat végletesen megváltozott. Természetesen rövidre zárnánk a választ, ha azt mondanánk, hogy a nyelv eszközével ellenállt a külvilág abszurditásának. Valószínűleg ennek az ellenkezője történt, valami hasonló, mint Pilinszkynél. Radnóti is bizonyos értelemben „felvállalta” ezt az abszurditást: nem akart átlépni abba nyelvi világba, amely a halál és a pusztulás felől határozza meg a létet. Ugyanis nem lehetséges a létet a nemlét felől megragadni. Ehelyett megkísérelt a pusztulásról (is) a lét állítása révén fogalmazni. Ennek feltétele a „másik” - mint a lét letéteményese - iránti figyelem. A Levél a hitveshez szövege folyamatosan a létige variánsait alkalmazza: „s
