Irodalmi Szemle, 2008
2008/10 - Ivan Štrpka versei (Ez is béke, Új élet: tények, Csillogás, Messzi vízi lény, Az egy helyben álló vándor, Beszélj a fülembe - Tóth László fordítása)
Ivan Štrpka versei az árnyékom. Ilyképpen tudjuk meg a teljes igazságot önmagunkról. Fél lábbal nappali sötétségben, féllel nappali fényben. Eljutok-e a napsütésben a háztetőkön csillogó szobrokig vagy az emberekig, akik úgy buknak alá, mint e szobrok árnya a tetőkről? „Arra folyik a folyó” - mutatsz szemközt az árral. Épp az ellentétes irányba. A folyékony arany a szemünk előtt villog szakadatlanul. Az éjjel valaki lemetszette összecsengő hajfonatunkat és a diszharmonikus túlparti sötétségben rejtette el. Hogyan is élünk? Az önszülés másik oldalára fordul bennünk. Az éjszaka mindent újból beleszül az alvó dolgok világába. S az álomnak egyetlen arca van csupán: a sötétlő éjszakai erdő. Mozdulatlanul fekszel hatalmas, alvó ágyadon, alvó kezedet magasba emeled az alvó levegőben. Az éjszakai utcáról fázós, fekete, alvó macska téved be hozzád. Hosszú, alvó szobomyakadon eleven karmolás világit. A nemlét, mely az élet legbensejében szunyókált, hirtelen egész hajszálaink gyökeréig birtokába kerít minket,. Minden szobor mögött egy másik szobor áll kinyújtott tenyérrel, melyen a sorsvonal nélkül is a puszta élet folyik át. A sebtiben felrajzolt szemek sarka belevész a sötétbe. Csupán az üres telefonfülkékben tombol a csillogás az utolsó érméé, melyet az éjszaka veszített el napközben. Az út közepén ballagok, pontosan az éjszakai fény és a nappali sötétség határvonalán. Minden követ nyomában egy másik követ lépeget. Ilyképpen jutok el egészen magamhoz. Hozzád nappali lábnyomaim visznek el. A reggeli napsütésben eleven valami csillog bennük, akár az örökifjú zúzmara.
