Irodalmi Szemle, 2008
2008/1 - TALLÓZÓ - Kulcsár-Szabó Zoltán: Történetek a határvidékről (laudáció)
TALLÓZÓ ra a történelem vagy a valósnak beállított események puszta horizontja (amit éppen az emelhet ki a gyűjteményben, hogy a „Határvidék” történeteit időről időre más jellegű, mitikus, mesei vagy világirodalmi eredetű fikciók szakítják félbe), hanem talán úgy is lehetne fogalmazni, hogy az, ami történeti valóságként jelenik meg vagy legalábbis ilyen vonatkozással rendelkezik, itt lényegében bizonyul fikciónak, olyan fikciónak, ami történelemnek szimulálja magát vagy történelem forrásává válik (pl. Kádár János születése a Konkoly-Thege-Csermanek legenda narratív kidolgozása vagy körülírása révén kerül képbe). Ez - máshonnan közelítve - azt is jelenti, hogy a „Határvidék” történeteinek forrásai leggyakrabban álmok, költészet, mítoszok, „mendemondák”, mesék, sőt képek vagy akár puszta nevek (még a több novellában fontos szerephez jutó tudományok is, az antropológiától a verstanig, meseszerünek bizonyulnak). Olyan források ezek, amelyeket a mindenkori elbeszélő - a novellák döntő részében: én-elbeszélők - az elbeszélhetőség igényei szerint alakítanak: az elbeszélhetőség vagy elmesélhetőség lesz a kritériuma annak, hogy mi és hogyan jelenik meg ennek a csak félig reális világnak a múltjából. A novellák a történelem nagy elbeszéléseinek — amúgy nem kevésbé narratív - környezetét (határvidékét?) írják meg, ez pedig fiktív. Bánki Éva írói karakterét a kritika már első regényének megjelenésekor is rendre a „mágikus realizmussal”, a modem (posztmodem) elbeszélés nagy „dél-amerikai” paradigmájával hozta kapcsolatba, s ez az összefüggés voltaképpen itt sem érvénytelenedik. Ennél talán fontosabb lehet ugyanakkor, hogy itt érhető talán tetten a Boccacciót idéző kerettörténet mélyebb funkciója is, nevezetesen az, hogy a hotelben időzök különféle várakozásaikat kielégítő történetek megrendelői, akik a legváltozatosabb „technikai” és tartalmi követelményeket támasztják a mindenkori Hanggal szemben. Hogy az ilyen típusú elvárások mennyire erőteljesen meghatározzák a műfaj mibenlétét, arról pl. a novella amúgy eléggé heterogén műfajelméletének egyik klasszikusa, Ludwig Tieck sokat idézett megállapítása tanúskodhat, aki a novellát az olyan elbeszélő iránti igényre vezette vissza, aki képes arra, hogy „minden rákészülés nélkül valamely megtörtént eseményt jól és érdekesen elmeséljen”. A Körszálló vendégeinek olyan elbeszélőre van szükségük tehát, aki meggyőzően jelentheti ki magáról, hogy - miként az a szerzőt magát színre léptető és megszóltató darabban olvasható — „én minden tárgyba bele tudom látni a múltját”, és aki meg tudja találni azt az elődöt, „aki olyan történetet hagy rám, amit én is el tudok mondani”. Ezen a ponton érdemes visszatérni ahhoz a kérdéshez, hogy miféle képet nyújtanak ezek a novellák a műfaj hagyományáról. A Dekameron ilyen nyílt megidézésének gesztusa ugyanis egyben egyfajta elköteleződés affirmativ gesztusa is a novella mint (ma már persze korántsem oly stabil) műfaji konvenció mellett, s ez az utóbbi egy-két évtized magyar irodalmában különösen más műfaji konvenciókhoz, pl. a rövidtörténet, a „short story” hagyományához viszonyítva lehet beszédes. A Magyar Dekameron novellái olyan elbeszélőről tanúskodnak, aki - az elbeszélés lehetőségének vagy feltétele- zettségének dilemmáit a kerettörténetbe száműzve vagy ott feldolgozva - felszabadult mesélőként találja meg a különféle (bár - megjegyzendő - nem alapvetően eltérő) elbeszélő helyzeteket és regisztereket, éppúgy vállalkozik kissé emelkedett tónusú vagy éppen irodalmias, akár kicsit parodisztikus stílusgyakorlatokra, mint ahogyan magabizto
