Irodalmi Szemle, 2008
2008/1 - TALLÓZÓ - Kulcsár-Szabó Zoltán: Történetek a határvidékről (laudáció)
TALLÓZÓ san él az élőbeszédszerü, közvetlen előadásmód, sok helyen kitűnő humorral vegyített eszközeivel, és aki a cselekmény alakításában mintha valóban igyekezne körüljárni azokat a lehetőségeket, amelyeket Boccacciótól kölcsönzött szereplőinek különféle igényei képviselnek. Az sem állítható azonban, másfelől, hogy a kötetben klasszikus, zárt szerkezetű novellák volnának olvashatók. A gyakran tipikus műfaji jellemzőként számon tartott váratlan vagy véletlenszerű fordulatnak vagy fordulópontnak (az ebben az összefüggésben mindig idézett Goethe a novella lényegét pl. „valamilyen megtörtént, szokatlan eseményben” látta) van ugyan szerepe Bánki Éva novelláiban, ám ezek többsége nem mondható teljesen lezártnak: több olyan darab található a kötetben, amelyben a voltaképpeni csúcspont vagy csattanó egyáltalán nem zárja le vagy varrja el a cselekményt, s maguk a zárlatok is jó néhány esetben inkább felfüggesztik vagy egyszerűen félbeszakítják a történetet. Az az olvasó, aki a novellák közötti összefüggésekre kérdezne rá, előbb-utóbb azt lesz kénytelen felismerni, hogy a kerettörténet egy ismétlődő sajátossága (a Hang váratlan vagy érthetetlen megszólalása), valamint a töredékes egymás- rautalások a novellák között inkább csak felvetik, végsősoron azonban elhallgatják ezeket, ami viszont leginkább azt sugallja, hogy ezek a történetek valahol mintha mégis mind összekapcsolódnának, egy olyan végtelen térben, amelyet azonban semmilyen Dekameron nem képes magába foglalni. Innen nézve konzekvensnek mondható, hogy a novellák egy jelentős része felfogható újraírásként, illetve valamely ismert történet fiktív környezetének megírásaként (Gérard Genette talán a diegetikus transzpozíció esetei közé sorolná őket). Csak néhány példát említve ilyen A jövő század regényének hősét megvalósult utópiák világába helyező, a Zrínyi Miklós szerelmi csalódását elmesélő vagy a Ludas Matyi női variánsát kidolgozó novella, de talán ennél is jellegzetesebb az a mód, ahogyan a novellák hősei és/vagy elbeszélői maguk is gyakran szembekerülnek önnön, valahol már megírt alteregójukkal, vagy éppen saját maguk teremtette hőseikkel: az alteregójával már egyszer felcserélt Laci története azzal zárul, hogy az elbeszélő találkozik éppen csak elbeszélt gyerekkori énjével, Kari May élettörténetét az általa teremtett alakok kísérik, és voltaképpen idesorolható az a bravúrosan megoldott történet, amelyben a szerző maga jut szóhoz, egy olyan pillanata a könyvnek, amely tehát feltehetőleg a legkevésbé fiktív, amennyire ez az irodalomban egyáltalán lehetséges: itt különböző névazonosságok alapozzák meg azt a csattanót, hogy az elbeszélő saját története különböző könyvekben talált nevek már megírt történeteiben lel egyik lehetséges eredetére. Maga az elbeszélő hang is történetekből fakad, hangozhatna a következtetés, ami itt kevésbé valamiféle posztmodem példázatra mutat vissza (az ilyen narratív önreflexió megoldását a kötet egyik elbeszélője meglehetősen szkeptikusan említi), hanem sokkal inkább megintcsak arra emlékeztet, hogy mindazok a történetek, amelyeket a Dekameron hőseihez hasonló (vagy rájuk akár egyáltalán nem hasonlító) megrendelők számára az irodalom szolgáltat, valahol, valamilyen módon, egy különös Határvidéken már ott vannak: összeérnek, nevek, mesék vagy a fikció különféle cselei révén tükröződnek egymásban - és, szerencsés esetben, mint itt is, megtalálják azt az elbeszélőt, aki el tudja mesélni őket. Kulcsár-Szabó Zoltán
