Irodalmi Szemle, 2008
2008/9 - ANKÉT - Helyünk Európában... (Részvevők: Csáky Pál, Duba Gyula, Gál Sándor, Görömbei András, Lovász Attila, Pomogáts Béla, Kérdező: Fonod Zoltán)
ANKÉT legfeljebb „kistérségi” (például Szombathely-Graz-Maribor, Szeged-Temesvár-Sza- badka vagy Miskolc-Kassa-Ungvár-Szatmámémeti) vonatkozásában található elsősorban gazdasági jellegű együttműködés. A közép-európaiság gondolata, amelyet valaha az osztrák, a cseh, a szlovák, a horvát és a magyar értelmiség számos képviselője előtérbe állított (olyanokra gondolok, mint Ady Endre, Jászi Oszkár, Illyés Gyula, Németh László és Bibó István, hogy csak a magyar gondolkodókra utaljak), mára erejét vesztette, és szinte mindenki csakis a szélesebb körű uniós együttmüködésben keresi a jövőt. Úgy látom, hogy a közép-európai regionális együttműködésnek mindezek ellenére lehet jövője, vannak tartalékai, és ezért hasznos lenne regionális, illetve uniós szinten is áttekinteni ezeket a lehetőségeket. A kisebbségi kérdés természetesen emberjogi kérdés, ezeket a jogokat azonban helytelen lenne pusztán a személyiségi jogok körében látni és elhelyezni, maga az Unió is észlel lehetőségeket a közösségi jogok értelmezésére és fontolóra vételére - ezt a lehetőséget minél teljesebben ki kellene használni, éppen a magyar kisebbségi közösségek jogbiztonsága és a határok felett elérendő magyar nemzet- egyesítés érdekében. Mindez már most égető szükségesség: a jelen feladata. GÁL SÁNDOR: - A kilencvenes évek elején megkíséreltem egy tágabb regionális együttműködést létre hozni itt a keleti végeken. Ami oldalunkról Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Királyhelmec, Nagykapos, Magyarország felől Eger, Miskolc, Debrecen, Nyíregyháza, aztán Kárpátalja, s lefelé a Parcium egybefogásával. Az első kassai megbeszélésen, majd később Mályiban az elképzelésemet és egy kidolgozott tervet, mindenki nagy lelkesedéssel fogadott. Létrehoztuk a Kapcsolatok alapítványt, amely ezt az egész regionális kulturális egyesülést és egyesítést összefogta és irányította volna. Hanem amikor az egész tervezetnek az anyagi vonzatai is jelentkeztek, az egész elsekélyesedett és az akkori elképzeléseimből semmi sem valósult meg. (Az együttműködés tervezete A Szövetség c. könyvemben megtalálható.) Ma évente szerveznek egy találkozót, ahol általában ugyanazok ugyanarról tartanak nagyívü előadásokat, amit gazdag fogadás követ, majd mindenki elégedetten hazautazik... Annak idején nem ilyennek gondoltam e régió magyar-magyar kapcsolatainak az újrarendezését, ám ilyen lett! Persze, okulhattam volna az egykori sarlósok, nemkülönben a Fábry által áhított „hídszerep” totális kudarcából, de azt reméltem, hogy az idő és a helyzet más, s esetleg az eredmény is felemelőbb lesz. De tévedtem. Ma már tudom, hogy az az „út”, és az a „híd”, amely csak egy irányban járható, se nem „út”, se nem „híd”, hanem a szándék kudarca. És ezen nem segít - mert nincs meg hozzá sem a valóság ismerete, sem az igazi szándék - semmilyen európai integrációban rejlő „lehetőség.” Amíg gazdasági alapvetése és biztosítása megoldatlan, nincs értelme még beszélni sem róla. CSÁKY PÁL: - Tisztelem Szili Katalin elnök asszony kezdeményezését, magam és kollégáim is megpróbálunk hasznosak lenni ebben a folyamatban. Azt is megtisztelőnek tartom, hogy 2007 szeptemberében, amikor a Benes-dekrétumok kérdése oly erővel került napirendre, a Magyar Országgyűlés mind az 5 pártja írásban nyilvánította ki, hogy készek támogatni a mi magyar-szlovák megbékélési nyilatkozatunkat, amelynek része a kollektív bűnösség elvének alkalmazásáért teendő bocsánatkérés és kárpótlási javaslat is. Azt viszont sajnálatosnak tartom, hogy néhány szlovákiai magyar politikus- és újságírókollégánk nem értette meg ezeket az összefüggéseket.
