Irodalmi Szemle, 2008

2008/9 - Fónod Zoltán: Ötven év ...

Ötven év..

amikor a lap már-már tetszhalott volt. Ebben a helyzetben merült fel a „hogyan tovább” kérdése és a folytatás igénye és kényszere. A Szlovákiai Magyar írók Társasága Választmánya egy új lap indítása mellett döntött. Mint a szervezet elnöke 1996. október 15-én regisztráltattam az új lapot a Kulturális Minisztériumban, TRAPÉZ címmel, 1558/96 szám alatt. Azt követően, hogy a Madách-Posonium igazgatója, az Irodalmi Szemle kiadója, több hónapos szünet után (1996 novemberében) a folytatás mellett döntött, az írók Társasága tárgytalannak tekintette az új lap megindítását. íme, az élni akarás kényszere, a „mégis, mégis küzdeni kell” Adyból visszhangzó morálja erősebb volt a csalódásnál, a megélt gonoszkodásoknál. Sok csalódás, értelmetlen küzdelem szegélyezte azóta is utunkat. Az egyszemélyessé vált szerkesztés (a korábbi négy-öt fős helyett) hovatovább elviselhetetlen. Ezért néztünk tíz évvel ezelőtt és nézünk ma is szorongással a jövő elé. A kiszolgáltatottság megalázó helyzetében ma is lehangolóan vesszük tudomásul, hogy nincs szolidaritás, nincs összetartás, de a megértés is híjával...

Mindezek ellenére itt állunk ma is őrhelyünkön, „felváltatlanul, meglátatlanul, megváltatlanul”. Ahogy Fábry Zoltán írta a lap indulásakor: „Egész életünkben nem ismertük a napos oldalt, a változások hideg léghuzatos posztjára állítva épp a meglátás, a megértés melege hiányzott a legjobban”. Az olvasók meg a munkatársak ragaszkodása tartja sokszor bennünk a lelket. Az indulás alapmotívuma, a „senkik voltunk, a semmiből kellett mindent előteremteni” igazságát, ösztönző erejét érezzük magunk mögött. Ma már ugyan valamivel „jobb passzban” vagyunk, mint tíz évvel ezelőtt, amikor dupla számok kiadására kényszerültünk. A gőg, a közöny, a szellemi impotencia és érdektelenség meg a mindenható hatalom azonban fojtogatja életünket.

A folyóiratról, mely ma már havonta jut el az olvasóihoz, elmondhatjuk, az elmúlt fél évszázadban a magyar irodalom felnevelője volt Szlovákiában, 1945 után. Abban, hogy a magyar irodalomnak Szlovákiában elismert, az egyetemes magyar irodalomban is számon tartott képviselői lehetnek - az alkotók tehetsége mellett, mely elsődleges és meghatározó volt! - feltétlenül szerepe volt az Irodalmi Szemlének, mint fórumnak és megnyilvánulási lehetőségnek is.

Gondjaink, gyötrelmeink ellenére a szerkesztés kérdésében azonban egy húron pendülünk a Nyugat kiváló szerkesztője, Ignotus megállapításával: „Irodalom pedig csak egy van: az, amit az írók írnak”. Következésképpen, ami érték kortárs irodalmunkban (függetlenül az irodalmi kánonoktól, divattól, hóborttól), az az Irodalmi Szemle hasábjain feltétlenül utat talál az olvasókhoz!

Jobb sorsot várunk, jobb napokat kívánunk, így ötvenévesen is... Meg az olvasók bizalmát, szeretetét, mely megtartónk és erős várunk volt eddig is, s vélhetően az lesz a jövőben is...