Irodalmi Szemle, 2008
2008/8 - Gyüre Lajos: Az Új Magyar Museum
Az Új Magyar Museum amely mindig új célra vágyik s nem áll meg az egy - óhazáig!” (Debrecen, 1943. július 8. csütörtök d.u.) Merényi Gyulát, Molnár J. Jenőt, Bodor Aladárt, Apor Elemért találjuk még említésre méltónak a lapban. A prózát Darkó István, Szombathy Viktor, Rácz Pál, Mezőssy Mária képviseli. (Nem tárgyalom az itt felsorolt írók regényeit, például Darkó Istvánnak A deszkaváros című, Sziklay Ferencnek A jöttment című regényét, mivel azokról csak recenzió van a lapban - tehát értékelésük nem lehet feladatom.) Sajnos, az itt szereplő novelláiknak nincs egyéni hangjuk, nem haladják meg az átlagos színvonalat, inkább valamiféle móriczi, mikszáthi utánérzés érezhető rajtuk. A tudományos irodalomból föltétlenül ide kívánkozik a már említett Újszászy Kálmán cikkén kívül a csak három csillaggal jelölt szerző (szignóját feloldani ma már szinte a képtelenséggel határos), aki Báró Berzeviczy Vince kassai színházszervezői munkásságát méltatja.Vagy az érsekújvári tanárt Kálmán Bélát Naszvad, Imely és Martos életéről szóló írása okán, a miskolci leánygimnáziumi tanárt, Lajos Árpádot a Magyar népi gyermekjátékok című cikkéért, Nyíresi Tichy Kálmán rozsnyói múzeumigazgató cikkeit a város múzeumügyeiről, Gulyás József: Kazinczy Gábor töredékes levele a pataki könyvtároshoz érdemel többek között említést. De a pálmát minden esetre a tudományos cikkek között az egri ny. főjegyző Wongrey Gusztáv által közzétett „A tállyai törvények”-re című cikke vinné el. Ma már derűt fakasztó például a X. cikkely, mely így szól:... „Szőlőnek újonnan való építéséről és annak szabadságáról. Az mi eleink szokták és rendelték volt azt, hogy valamely ember szöllőt épít, tizenkét esztendeig dézsmát ne adjon belőle. Mi is javallhatjuk, mivel sok költséggel, munkával és fáradtsággal építik...” A XXVI. se különb ennél: „.. .Hogy minden ember, kinek udvarán kívül puszta pincéje vagy búza verme vagyon, búzáját kiszedvén belőle vagy pusztán hagyja, becsinálja, nyitva ne hagyja, mert az bíró egy frtot vészén rajta: Annak felette az kinek az barma bele esik azt is bocs szerint való árát meg(fizesse).” Ma, amikor ezeket a megsárgult leveleket forgatjuk, önkéntelenül is felmerül a kérdés: Vajon honnan vették ezek az emberek azt a heroikus erőt, azt a közösségért kifejtett energiát, amit munkájukba fektettek, sokszor még a dicséretet, az elvégzett munkáért járó nem anyagi, de erkölcsi jutalmat sem kapták meg. Sőt mi több, a mindenkori szálkakeresők nem azt értékelik, ami bennük van, hanem inkább azt - íróknak, a közügyeket előmozdítóknak, akik letettek az asztalra elénk valamit -, ami talán egész népünk javát szolgálták akkor, és tanulság a ma élő utódoknak. Végezetül elmondhatjuk: ha e munkám által csak azt értük el, hogy az érdemtelenül meghurcolt Mécs László néhány eddig fel nem lelt versére bukkantunk rá, vagy a feledésbe merült vagy tudatosan elhallgattatot névre leltünk, már akkor is megérte a fáradozásunkat. Nem dolgoztunk hiába. Eltüntettünk egy fehér foltot a szlovenszói magyar irodalom kataszteréről.
