Irodalmi Szemle, 2008
2008/8 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (24) (Juhász Ferenc 1928, tanulmány)
Grendel Lajos leadást visszafordíthatatlan történéssé. A drámát nem elmeséli, hanem hatalmas látomásokkal mintegy lejátssza az olvasó előtt, az ember és a világmindenség sorsdrámáját elválaszthatatlan egységgé forrasztja össze, merítve az avantgárd örökségéből is. A kötet másik emlékezetes, fontos hosszúverse a Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb. Az esős, neonfényben úszó budapesti Oktogonon magányosan ácsorgó költő számvetést készít sorsával, elszámol magányával. Az egymásra torlódó képzuhatagokat hol rövid kijelentő mondatok, hol tanácstalanságról árulkodó kérdések vagy a magányos lélek mélyéről felfakadó felkiáltások szakítják meg- s teszik ily módon a költemény egészét zaklatottá, drámaivá. A vers önvallomás is, lelkiismeret-vizsgálat is, a háttérben az 1956-os forradalom tragédiájára utaló jelzésekkel. Vajon mire utalhat a refirénszerüen visszatérő „harmadik napon”? A feltámadásra, mint Pilinszkynél? Vagy inkább a feltámadás elmaradására? Hiszen a verset, a némiképp semleges kijelentő mondattal záró költő beszédét újra meg újra átjárja a szkepszis. De kinek motyogok, kinek beszélek? Kit ment meg a haláltól az ének? Hiszen én istent nevetve megtagadtam, tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam. Lángomat isten-nagyra csavartam: világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással, zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással. S most befonják fejemet a piros, kék, zöld villany-gyökerek. Villany-ember leomló lila szakálla rám folyik, mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít. Juhász Ferenc apokaliptikus látomásai mégis mintegy látens oppozícióban vannak a 20. század nagy szkeptikusainak vagy anarchista lázadóinak poémáival, Eliot Átokföldjével vagy Pound Cantóival, hogy a 20. századi világlíra csupán két korpuszára utaljak. Aligha van még egy költő a világirodalomban, aki olyan töményen, olyan megszámlálhatatlan mennyiségben zúdítaná olvasóira apokaliptikus látomásait, amint azt Juhász Ferenc teszi. Szinte betemeti velük olvasóit - talán egy ponton az elviselhetőség és befogadhatóság határait is túllépve. Juhász Ferenc lírájában az elidegenedés, az ember elveszettsége mégsem olyan teljes, mint nagy nyugat-európai kortársainál és elődeinél. Juhász Ferenc nagy látomásai is a katasztrófa árnyékában születnek, de a katasztrófa elháríthatóságának reményében. Noha a Juhász Ferenc költészetében megjelenő emberi sorsképlet vigasztalannak tűnik, a túlélés, a Rossz legyőzésének reménye az ő lírájában nem hal meg. Elhallgatás és megújulás. A magyar lírában a hetvenes évek elején és derekán bekövetkezett fordulat Juhász Ferenc költészetének megítélését kedvezőtlenül
