Irodalmi Szemle, 2008
2008/8 - Pomogáts Béla: Kosztolányi méltósága (előadás)
Kosztolányi méltósága pen Kosztolányi 1932-ben született Szépség című esszéjére hivatkozva, sokan állították szembe a „homo morális” és a „homo aestheticus” magatartását és szemléletét, mintha az esszé az erkölcsi elvekkel szemben határozta volna meg a „szépség” kategóriáját és ennek szolgálatát. Nem így van, az a „szépség”, amelyről Kosztolányi beszélt, inkább az emberi méltóságra, az emberhez méltó életre (és halálra) utalt. De idézem magát Kosztolányit: „A homo morális - a mai kor divatos nagysága - el akarja osztani a földi javakat, ki akarja elégíteni az összes mohó igényeket, de nem sikerül neki, szigorú törvényeket hoz, háborúkat indít, gyilkoltat és akasztat az erkölcs nevében, hol azt parancsolja, hogy adjuk oda kabátunkat az erkölcs nevében, hol pedig azt, hogy húzzuk le mások kabátját, szintén az erkölcs nevében, állandóan rendelkezik, önsanyargatást, munkát, fáradtságot követel tőlünk, állandóan boldogságot ígér nekünk, de mindig csak egy távoli időpontban, sohasem a jelenben. Vele szemben nem a homo immorális áll, nem az erkölcstelen ember, mert nincs módunk eldönteni, hogy a létharcban ki az erkölcsös és ki az erkölcstelen, hanem a homo aestheticus, aki a tiszta boldogságot már megtalálta a szemléletben, az a legmagasabb rangú ember, aki a lélekben birtokolja a világot, akinek nincs szüksége közvetítőkre, aki magában is teljes egész, akinek erkölcse a szépség.” Mondhatnám így is: erkölcse az emberi méltóság, vagyis egy moralitást hordozó fogalom. Kosztolányi nyomatékosan jelentette ki, hogy a „homo aestheticus” identitása nem független az erkölcsi elvektől, az erkölcsös magatartástól, mégis szembeállította ezt az identitást a „homo morális”-éval. Ez utóbbi Kosztolányi imént hallott értelmezésében nem egészen az erkölcsi elveknek feltétlenül elkötelezett és ezeket mindenképpen érvényesíteni szándékozó magatartással azonos, inkább kissé azzal a politikai elkötelezettséggel, amely ugyan erkölcsi elvekre hivatkozik, miként a huszadik századi diktatúrák ideológusai közül annyian, valójában mégsem a moralitásnak, a magas erkölcsi követelményeknek akar megfelelni, inkább a politikai fanatizmussal rokon. Az „erkölcsös embernek” az az ideálja, amely például a huszadik század nagy moralistáinak és gondolkodóinak, mondjuk, Thomas Mann-nak, Bertrand Russelnek, Albert Camus-nak vagy éppen Babits Mihálynak az eszméi nyomán megismerhető, sohasem képviselt olyan rigorózus és diktatórikus elveket, mint amelyekre az imént Kosztolányi utalt. Ebben a tekintetben Kosztolányi, mint a „homo aescheticus” és Babits, mint a „homo morális” magatartásának képviselője egyáltalán nem állottak messze egymástól, és valójában megtévesztő az a több helyen is megjelenő interpretáció, miszerint a két költő eszméi között ellentét található. Azzal kezdtem ezt a kissé személyes hangon indított előadást, hogy Koszto- lányi-olvasatomban mintegy szerepet adtam a magam hét évtizedes tapasztalatainak és felismeréseinek. Ezek a tapasztalatok mindazonáltal nem csak az én életkoromhoz kötődnek, mondhatni, az egész magyar Kosztolányi-kultuszt, amely a nyolcvanas és kilencvenes években élte virágkorát, hasonló tapasztalatok és megfontolások alapozták meg. Vagyis az a tapasztalat és megfontolás, miszerint a közélet és egy
