Irodalmi Szemle, 2008
2008/8 - Pomogáts Béla: Kosztolányi méltósága (előadás)
Kosztolányi méltósága Amiről - a Kosztolányiról rendezett hagyományos tanácskozás bevezetőjeként - most beszélni szeretnék, kissé elfogódva mondom ezt, részben személyes jellegű. Tehát nem pusztán arra vállalkozom, hogy kiragadjak egy apró részletet abból a hatalmas szellemi, lelki gazdagságból, amelyet az életmű jelent, arra is, hogy részben a magam személyes viszonyát tisztázzam Kosztolányival, a Kosztolányi-élet- müvel. Vagyis nemcsak a magamét, hanem, gondolom, sokunkét, mindenekelőtt azét a most már idős és a búcsúzkodás előszobájába érkezett nemzedékét, amelynek számot kell vetnie azzal, hogy vajon miért érzi mindennél fontosabbnak a maga számára a magyar irodalmat. Miért keres magyarázatot ennél az irodalomnál a maga személyes tapasztalataira, történelmi tapasztalataira, és ha nem talál is igazán megnyugvást, legalább vigasztalást keres. Lévén ezek a tapasztalatok inkább a kiábrándultságot alapozták meg, mint a bizalmat az emberi társadalmak ésszerűsége, erkölcs isége iránt. Kosztolányi a vigasztalás költője volt. Ebben a tekintetben nem egyedüli, de talán egyike azoknak, akik a leginkább hitelesen és hatékonyan kínálták a vigasztalást mindazok számára, akiket kétségek közé taszított a világ kiismerhetetlen abszurditása, és elborzasztott a történelem, mondhatom így is: a magyar történelem kegyetlensége. Más magyar költők talán mélyebben élték át a történelemnek, a magyar történelemnek a drámáit és abszurditásait, olyanokra gondolok (maradván csak a huszadik századnál), mint Ady, Babits, József Attila és Illyés Gyula, de hi- vatkozhatom az eclogák Radnótijára, a Psalmus hungaricus Dzsida Jenőjére, akár Jékely Zoltánra és Nagy Lászlóra, de senki sem élte át Kosztolányinál mélyebben az elmúlás személyes drámáját - függetlenül attól, hogy éppen milyen utakat jelölt ki és milyen korlátokat állított számukra a történelem. Mindebben bizonyára szerepet kapott az is, hogy utolsó éveiben szüntelenül a kihagyó lélegzettel, a test gyötrelmeivel, a halál bizonyosságával kellett viaskodnia. Mindebben talán csak az ugyancsak testi szenvedéssel küzdő Babits és a személyiség felbomlásával viaskodó József Attila voltak a sorstársai. Kosztolányit a magyar irodalom szinte egyetemes szellemiségével és mindenképpen nemes hagyományaival ellentétben viszonylag kevésbé (a kortárs nagy költőknél kevésbé) gyötörte meg a történelem és kevésbé adott hangot a nemzet úgynevezett „sorskérdéseinek”. Illetve csak kivételesen, mint a húszas évek elején, midőn a trianoni döntés következtében szülővárosának elvesztését kellett tapasztalPomogats Béla
