Irodalmi Szemle, 2008

2008/8 - Koncsol László: Cseppben a tenger (Csáky Pál Harmatos reggelek álmai című dokumentumregényéről)

Cseppben a tenger

re megsemmisítő csapásokat mért. Rendszerint családtagjaik sorsát is vakvágányokra lökte-rugdosta. A rendszer groteszk, tragikomikus paradoxona volt, hogy idővel már nem is az osztályharc jegyében számoltak le az emberek százezreivel és tízmillióival, hanem a már nem is létező osztályellenséget, hanem saját embereiket, neveltjeiket, elvtársaikat parancsolták le társadalmi pályájukról, fosztották meg tanult hivatásuk terepétől. Jöttek rájuk a harckocsik, a rotyogó-fortyogó robajú óriáshelikopterek, a vadászbombázók. Magukra, maguk ellen jöttek.

Emlékszem egy régi viccre. Egy elmebajos fiatalember a gumipuskájával minden ablakot szétlő. Intézetbe zárják, s a főorvos szexterápiára fogja. Éjjel-nap- pal csiklandozzák érzékeit látványossabbnál látványosabb színes pomófilmekkel, s ez hetekig így megy. Aztán a főorvos kérdőre veszi: mit tesz, ha szabadul. Kimegy az utcára, mondja, fog egy nőt, hazaviszi, szépen, módszeresen levetkőzteti, míg el nem jut a kisnadrághoz. Na és? - kérdi ajzottan a főorvos. Azt is lehúzom róla, jön a válasz. És akkor? - teszi föl a lélekidomár a döntő kérdést, amely terápiáját hivatott igazolni. „Akkor kiszedem belőle a gumit, gumipuskát csinálok belőle, és kilövöm az ablakot.” - Beteg, gyógyíthatatlan beteg fiatalemberünknek a gyönyörűséges világteremtő aktus erőterében is a primitív rombolás eszköze, a gumipuska jut eszébe, mint a kommunista diktatúra vezéreinek a jobbíró eszmék erőterében a tankok, az óriáshelikopterek és a vadászbombázók.

A világrendszer vezérei talán már a berlini lázadás idején, de a lengyel és a magyar 1956 és különösen a csehszlovák 1968 után minden bizonnyal látták, hogy a rendszer belülről társadalompolitikai vonalon, kívülről pedig civilizatórikusan nem tartható fenn tovább, ellopott vagy asztal alá hullt morzsáiból él, s hogy a világrészek versenyében menthetetlenül lemarad, de a megoldást nem a rendszer fellazításában, egy szociáldemokrata átfejlődési irány követésében, az állami vagyon átgondolt, fokozatos magánosításában, hanem a diktatúra szigorításában vélte megtalálni. A több világrészt uraló rendszer fegyvereiben, az államrendőrségben s az emberek egzisztenciális fenyegetettségből sarjadó rettegésében bízott. Ez már egy cinikus párt- és állami gépezet rémült uralmi végjátéka volt. Tudták, hogy országaikat szakadékba kormányozzák, de a műszerfal elé senkit sem ültethettek, mert progresszív belső ellenzéküket ellehetetlenítették, s féltek az ellencsapástól, amely szerintük több évtizedes terrorjukra válaszolt volna. Nem lesz több hatvannyolc, mondogatták, és igazuk lett. Jött viszont egy év, 1989, amelynek helyébe boldogan fogadtak volna el egy új hatvannyolcat, mert az az esztendő a rendszer villámgyors széthullását és az erős nyugati magántőke meg a helyi vadkapitalizmus be- és feltörését hozta. A pudvas belsejű, üreges fát bivalyerős acélabroncsok markolták ösz- sze, de a fa magába roskadt, s a rengeteg abroncs (fegyver, szögesdrót) ócskavasba került. Beolvasztották. Ebbe a történetbe, a folyamat csehszlovákiai, ezen belül szlovákiai, még ezen belül is szlovákiai magyar, sőt Garam menti ágbogaiba fonódott bele Újváry László igazgatótanítónak, az életrajzi dokumentum hősének a sorsa, aki a regényben Újvári Sándor néven szerepel. A könyv szerzője Csáky Pál ve-