Irodalmi Szemle, 2008
2008/8 - Tőzsér Árpád: Történelmi pillanatok (2x68, negyven év múltán)
Tőzsér Arpád kiadványon, amely a lehető legszemérmetlenebb módon hirdette a hazugságait, ti. azt, hogy Csehszlovákia városaiban ellenforradalom dúl, s a szövetséges csapatok segítségükre siettek a segítséget kérő csehszlovák, úgymond, haladó erőknek. Nekünk csak ki kellett néznünk az ablakon, hogy mindennek az ellenkezőjét lássuk. Láttuk, hogy egyrészt továbbra is meglehetősen szürkén zajlik az életünk, a hentesüzlet előtt, mint mindig, egymásba ér az asszonyok fara, másrészt viszont betévedtek az utcánkba holmiféle tankok, s tanácstalan rinocéroszként forognak a tengelyük körül. S ez volt az a nagy történelmi pillanat, amely 750 000 katonát és 6000 tankot mozgatott. Egy forradalom vagy bármiféle „történelmi pillanat” tkp. attól a félelemtől lesz naggyá, amellyel a támadott hatalom néz a történtekre. A szovjet birodalom már 1968-ban reszketni kezdett a saját végétől (amely húsz év múlva, pontosabban 1989-ben be is következett), s ez a páni félelem nagyította föl az egyébként tkp. meglehetősen ártalmatlan, a szocializmust valójában csak „megjavítani” kívánó cseh reformkommunisták prágai mozgalmát. Olvasom ’68 „tizenkét pontját”, Ludvík Vaculík emlékezetes Kétezer szó c. manifesztumát (az írók lapja, a Literárni listy júniusi számában jelent meg). A „legforradalmibb” követelménye: „alakítsatok (mármint a munkások, földművesek, hivatalnokok, tudósok, művészek, akikhez a manifesztum szólt) saját polgári választmányokat és bizottságokat!” A Szlovák írószövetség magyar szakosztályának az Álláspontja (Irodalmi Szemle, 1968/4) legalább konkrétabb: Országos Tudományos Intézetet, Országos Magyar Könyvtárat, hivatalos magyar népművészeti együttest, önálló magyar könyv- és lapkiadót, kultúrpolitikai hetilapot, s az Új Szó mellett még egy napilapot követel. Ha a szocializmus talpon marad, valószínűleg még ma is ezeknél a követeléseknél tartanánk. A történelem során számtalanszor bebizonyosodott, hogy a totalitarizmusok nem javíthatók meg, „ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van”, s ahhoz, hogy bármi megváltozzon, magát a zsarnokságot kell megsemmisíteni. 1989- cel a fentebbi követelések, ha nem is egy csapásra, nem varázsszóra, de a radikális mélyebb változások természetéből következően fokozatosan megvalósultak (legalábbis nagyobbrészt). Tudom, tudom: könnyű és történelmietlen dolog 1968-ról 2008-ban ítélkezni, s követelései fölött pálcát tömi, de az ember már csak ilyen: „történő hagyomány- nyá” teszi a múltját, számára a történelem is a ma érvényes cselekvési és kifejezési rendszerekben nyer jelentést. S ez még akkor is így van, ha annak a bizonyos történelemnek anno valamilyen formában ő maga is részese volt. 1968-ban harminchárom éves voltam s (Dobos László, az év júliusától Duba Gyula főszerkesztése alatt, de leginkább Koncsol László társzerkesztővel munkamegosztásban) az Irodalmi Szemlét szerkesztettem. Irodalmat csináltunk, igazta
