Irodalmi Szemle, 2008
2008/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Mizser Attila: „Ravaszul kavarok...” (Juhász Katalin: Makacs foltok c. kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE tárgyakat a természeti folyamatok részeként, folyton változó, a szemlélő számára is újradefiniálódó tényezőkként jelenítik meg. Ezt a poétikát a világ egészében való befogadásának a vágya, a mindent egységében való észlelés szándéka jellemzi, hatja át. A Bál a parton például az élő, lüktető kozmoszt tárja elénk: „minden csupa rángás / karok a földig érnek / lábak a füvet szántják / emelkedik, süllyed a világ / pulzál a hold / a napnak nincs arca / kioldja egészen / a csomókat rajtam” (26.). És ugyanígy a megismerés, a mindenség titkai utáni vágy és az ehhez kapcsolódó bizonytalanság, félelem hatja át a Felismerni című verset: „a résekbe is be kell nézni / s mindent szépen / nevén nevezni / azonosítani felismerni / a falakba költözött vihart / és sejteni lehet / mennyi nyom odavész” (17.). Juhász Katalin alkotói módszerét remekül példázza a Nemtom című vers, amelyben - a korábban idézett versekhez hasonlóan - szintén tetten érhetjük a harmincas évek költészetének lenyomatát, itt poétikai síkon is megnyilvánul a párhuzam. József Attila költészetének jellegzetes verstípusa az önmegszólító vers, amely a késő modem poétikában megjelenő, az én egységességébe vetett hitének válságát előlegezi, illetve kíséri. A vers nemcsak poétikai eszköztárát tekintve kötődik ismét a klasszikus beszédmódhoz, hiszen a szöveg inkorporálja a századforduló filozófiai-tudományos téziseit, így például a kozmosz tágulására, az űr létmódja vonatkozó szegmenseit. A következő sorok az önmagunkon túli, az univerzális határokat és a világegyetem okozta magányt, identitásvesztést tematizálják: „Ne kérdezze senki / Ki voltál, s ki lehetsz / Kezd már tágulni a tér [...].” (24.) Juhász Katalinnál azonban ez a hagyomány a korábbi szövegeire is jellemző, jellegzetesen „mai” computertematikával lesz egybejátszva, amelyben a tértágulás új, technicizált értelmet nyer, az információ pillanatnyi átadásának, valamint a világ egyetlen szobából való befoghatóságának a lehetősége jelenti az új galaxis létrejöttét: „[A teret] Kezdik tágítani neked / Fő, hogy költözni ne kelljen / Hajópadló, rézkilincsek / Lassan átjár a meleg / Ez a sors van megírva / Egy rejtett szerveren.” (24.) A vers ereje abban rejlik, hogy a két, látszólag elkülönböződő tematikus szál összefonódik a záró metaforában: a sorsot hordozó „rejtett szerver”, éppúgy érthető a kozmoszunkat uraló isteni tényezőként, mint ahogyan a computerizált világ mindenható technikai feltételeként. A költő szerelmi lírája szintén a késő modem hagyományokra épül: ahogy például József Attila Magány című versében a másik hiánya és a másik iránti vágy egyfajta tükörszerkezetként, az én és a másik pozíciójának felcserélődéseként jelenik meg („látom a szemem: rám nézel vele”), úgy a kötet egyik legszebb verse is az önmagába visszaforduló vágyat, a hiány önmagára visszaható betöltését jelzi. A Szükségem van rám (11.) már a címben feltűnő grammatikai viszonyokkal is jelzi, hogy olyan szituációról van szó, amelyben a vágyott és a vágyó szerepe felcserélhető és egymásra illeszthető, vagyis a hiány objektuma és szubjektuma azonos. A szöveg számos logikai szinten végrehajtja az én önmagába való visszafordítását, vagyis a másik hiányát sokszorozva, mintegy tükörjátékként mutatja meg. A test érzé
