Irodalmi Szemle, 2008
2008/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Mizser Attila: „Ravaszul kavarok...” (Juhász Katalin: Makacs foltok c. kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE „Ravaszul kavarok.. Juhász Katalin Makacs foltok című kötetéről Valahogy ilyesforma módon, ilyen biztos kézzel és olyan finom arányérzékkel vegyíti Juhász Katalin Makacs foltok című kötetében a késő modern poétikai beszédmód sajátosságait a posztmodern lírai alakzatokkal: azt mondhatjuk, a szerző negyedik könyvét ez a termékeny és izgalmas megoldásokat hozó kettősség határozza meg. A kortárs lírai alkotásokban nem ritka jelenség a klasszikusok újraolva- sása és -értése, a kanonizált szövegek elemeinek toposzként való alkalmazása, vagy adott esetben újraalkotása, rekontextualizálása. Juhász Katalin esetében azonban mindez hangsúlyozottan autentikusan megy végbe, esetében a „saját” és az „idegen” (értsd: a hagyomány) szokatlanul harmonikusan illeszkedik, önálló, érett egységet alkotva, amelynek részletesebb vizsgálata, bemutatása az egyes szövegekben való megnyilvánulása alapján izgalmas lehet, és egy különleges szövegszervező eljárás feltérképezésére, dekódolására ad lehetőséget. Számos versének tapasztalata a huszadik század első felének filozófiai-szemléleti hátterét idézi, így például a szövegek beszélői a heideggeri „létben való ben- neállás, létbe való belevetettség” állapotát szenvedik el. A verseket áthatja a rögzítettség élménye, vagyis a megszólaló sok esetben - hasonlóan a harmincas évek magyar költészetéhez, pontosabban József Attila és esetenként Szabó Lőrinc verseihez - mintegy börtönként éli meg a létezést. A versek tétje így - amely explicit vagy implicit módon nyilvánulhat meg - a lét feltárása és az önnön pozíció definiálása a lét tárgyai között. Ilyen tapasztalatot nyújt A lét ösvényein (7.), a White Christmas (23.), vagy a Feltett szándék című költemény, amelyek közül ez utóbbi a léttel való számvetés jellegzetes szituációját szervezi újra. Nem nehéz felfedeznünk a vers alaphelyzetében a késő modem hagyományt, itt ugyanis József Attila A Dunánál és Szabó Lőrinc Beszélgetés a tengerrel című műve is megidéződik: „a lépcső tetején ültem, s néztem, / hogy úszik el a lehetőség, / megint, mint mindig, / a fecsegő felszínen [...]” (25.) A vers a létezés különböző szintjeit veszi számba: beszélője a lét mitikus-természeti erőitől körülölelve (víz, tűz, levegő) számot vet a nyelv lehetőségeivel („zavaros, bölcs és nagy szavak sodrán”), és metafizikai távlatba helyeződik („ott a habok mélyén / ahová követni még / nem elég a sötétség”). Ám ennél di- rektebb kapcsolat fedezhető fel a Reményteleniilben (18—20.), amely József Attila ismert párversét mintegy párhuzamosan gondolja végig, felelgetve arra: Juhász Katalin saját sorai a klasszikus szövegnek a létezésre és az önmagunk létezésben elfoglalt helyére, meghatározottságára vonatkozó olvasatát emelik ki és teszik hangsúlyosabbá. A metafizikai kódoltság Juhász Katalin „tárgyiasabb” szövegeiben is feltűnik. A kötet egy izgalmas csoportját alkotják azok a versek, amelyek a létezőket és
