Irodalmi Szemle, 2008
2008/7 - Németh Zoltán: Az irodalomtörténet-írás mátrixai (tanulmány)
Az irodaiomtörténrt-írás mátrixai désköre - pótolhatók, ezekkel kibővíthetők a kötet további kiadásai, illetve az elektronikus változat, amely majd felkerül a világhálóra. Szerinte a rekanonizálást bizonyos esetekben „elbaltázták”, például Janus Pannoniusnak csak a pornográf verseit hangsúlyozták a kötetben. Egyetemi tankönyvnek pedig az alkalmas, ami valamiféleképpen „hibás” is, nem egy „aranykönyv”: aktív tankönyv kell, amellyel találkozva a hallgató társszerző lehet. Veres András szerint hamis igény a Hargittay Emil által megformált fejlődésmodell, mert nincs ilyen. Ez egy kísérleti jellegű vállalkozás, ezért kelt értetlenséget. Radikálisan vitte véghez az elméleti premisszákat, a „nagy elbeszélések” végét. Éppen ezért jó vitaalap, de nem válasz a marxista „üdv- történet”-re, és nem volt szempont a „válság” megjelenítése sem. Nyilasy Balázs viszontválaszában azt fejtette ki, hogy a „nagy elbeszélés” csupán metafora, s az irodalomtörténet műfaja nem alkalmas ennek modellálására. A második szekció Papp Endre „Rút sybarita váz” című tanulmányával kezdődött.1 Papp vádként fogalmazta meg azt, hogy az új irodalomtörténetben megjelenő tanulmányok szövegközpontúak, illetve hogy nem figyelnek a társadalmi környezetre. Szerinte a közösségi indíttatású, társadalmi igényű irodalom az új magyar irodalomtörténet harmadik kötetének szerzői számára probléma. Éppen ezért hiányolta a Szabó Dezső - Illyés Gyula - Németh László — Juhász Ferenc - Nagy László - Csoóri Sándor nevéhez fűződő irodalmi vonulat markánsabb megjelenítését, sőt: Papp Endre szerint a kötetben tulajdonképpen végbemegy a népi írók kites- sékelése az irodalomból a reflektálatlan nyelvhasználat és a valóságtükrözés vádként történő hangoztatásával. Szerinte a határon túli magyar irodalom alkotói is hiányoznak a kötetből. Mindebből azt a végkövetkeztetést vonja le a szerző, hogy a szerkesztők által hangoztatott szemléleti pluralizmus és nyitottság csak verbális szinten valósul meg, s a heterogenitásra támaszkodva valójában homogenizáció zajlik, egy másfajta üdvtörténet. Míg Papp Endre „kívülről” támadta a kötetet, addig Gintli Tibor „belülről” fogalmazta meg kritikai észrevételeit, hiszen egyrészt szerzőként van jelen a kötetben, másrészt nagyjelentőségű, vállalható feladatnak tartotta a kötet szerkezetét irányító alapelvet. Gintli azonban ennél a pontnál feltette a kérdést: miért nem tudott az új irodalomtörténet híveket szerezni a pluralitást vallók táborában sem? Illetve: mennyiben, mennyire sikeresen valósította meg az új irodalomtörténet az önmaga elé tűzött célokat? Szerinte a kötet nem teljesíti az önmaga iránt felkeltett várakozásokat, mert a túlzott szerkesztői tolerancia, pontosabban a szerkesztetlenség miatt a toleráns beszédmódok (ezek szerinte egy nézőpont jól argumentált változatai) mellett olyan tanulmányok is megjelennek a kötetben, amelyek a megdönthetetlen igazság zárt történeteivel operálnak. Az annalesek műfaját felidéző kötetstruktúra ráadásul inkább a pillanatnyiság, izoláltság képzetét kelti, nem ad ki egy-egy külön irodalomtörténetet. Gintli szerint a jelen kihívásainak megfelelő korszerű irodalom- történetre a paralel elbeszélések egymás melletti, egymással rivalizáló megjelenése, egymást olvasása, időrendet felbontó narrációja lehetne. Olyan irodalomtörténet,
