Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Köbölkúti Varga József: Emlékekből összeállított piramis (Végh Péter: Láthatatlan jelenlét c. kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Végh Péter filozofikus eszmefuttatásai, néha már-már a bibliai mélységeket érintő véleménynyilvánítása, áradó, olykor zsoltáros gondolatmenete többet ad, mint sokszor kellene. Az író érzékenyen reagál az emberi sorsokra, és szeretne vidám eseményeket kerekíteni, de mindenütt gondokkal küszködő embereket talál (pénztelenség, munkanélküliség, hajléktalan életmód, nyomor és halál). Életképei ezért szomorúak, megkeseredett emberek mesélik sorsukat, vagy „elemeztetik“ az író által, talán csak a Tóci, a teknős című adoma kivételével. A szerző a hosszabb elbeszéléseket kisebb részekre - fejezetekre tagolja, amelyek nagyobb tér-, idő- és helybeli távolságokat fognak egybe, mintegy anekdotaszerü- en. Az események menetét persze menetrendszerűen az író irányítja, és tölti meg tartalommal, még akkor is, ha közvetítőként egy harmadik személyt kér fel, csak talán nem mindig viszi végig a narrátor szerepét. A cselekmény gyorsításául szolgáló dialógusokat sokszor elhanyagolja, s inkább a statikusabb monológokat használja, amelyek viszont kerek, nagyszerűen megfogalmazott mondatokban realizálódnak. Amikor pedig meglódulna a cselekmény, az író visszafogja az események fonalát, s retrospektív módon beépíti a múltat a novella, vagy az elbeszélés korpuszába. Végh Péter a környezet megjelenítésében takarékosságra törekszik. Mindössze néhány „ecsetvonással“, szinte minden előzmény nélkül jeleníti meg a környezetet (az argentin bádogváros; az őserdei kórház, A lámpagyújtogató novella pillanatnyi városképei, vagy a nagymegyeri főtér a maga szökőkútjával). A természet amolyan „hanyagul“ odavetett rajza is csak arra való, hogy a gondolat esetleges csapongásából a szerző visz- szataláljon a történet igazi motívumához. Végh Péter novellái kiegyensúlyozottak, jól megkomponáltak. Valamennyiben fellelhetjük legfőbb erősségét, a különleges elbeszélőkészséget. Remek a meseszövése, talán csak a szereplők tűnnek pillanatnyi benyomásnak. Adottak a hangulataik, készségeik, rátermettségük. Mire megkedvelnénk őket, vagy ellenszenvet ébresztenének maguk iránt, már el is tűnnek, mint Juanita és Sam a Honvágyban, Zitombó asszony Az irgalom szigetében, Rigó cigány a Rigó bán, a zongorahangoló a Kettétört páncéltestben, Komoróczy Tibor A Szent Jobb-bán, vagy Borza Alfonz A lépcsőben... A kötet vezérfonalát az utolsó eszmefuttatásban éri el, a Távolodásban. A szerző a novellaalak szájába adja önmaga filozófiai fejtegetésének alapgondolatát: „Nyelv és hit, hit és nyelv! Melyik előbbre való? A nyelv éppúgy a Teremtő adománya. A lélek munkálta, a lélek hozta létre hosszú évszázadokon át... Igen, a nyelv a mi legnagyobb kincsünk, mert segítségével kifejezhetjük magunkat, feltárhatjuk legrejtettebb dolgainkat, elmondhatatlan életünket, vágyakat ébreszthetünk és igazságot tehetünk.” Valóban, ránk, kisebbségi közegben élőkre, mindez a jellemzés még fokozottabban érvényes. (Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2007) Köbölkúti Varga József
