Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - Hogya György: Meg nem írt esszé a magyar bujdosókról (esszé)
Hogya György dolkodásának, filozófiájának, hozzáállásának nincs archimedesi pontja, s enélkül az ő pimasz kételkedése pusztán egy gondolati gesztus... Porphyrius: HGY még azt is jól „el tudja adni”, hogy képtelen megérteni az élet rejtett üzeneteit. A kételyben fogant bátortalansága és élettapasztalatai sohasem engedték a döntés közelébe, s ennek korolláriumaként nem is vállalkozik arra, hogy bármit definiáljon, sőt mi több, állandóan igyekszik kihúzni magát a válasz alól. (Nem csak József gróf vár hiába a VÁLASZra.) Miképp a gondolkodásmentes élet, úgy a szenvedélymentes élet sem adatott meg neki, s mind a szenvedélyek viharában, mind a gondolatok örvénylő halmazában nehezen halad céljai felé... Bár a változásokra való hajlandóság — mely a kételkedés „teljesítményét” adja meg — megvan benne, a kétely nem mint mindent kitöltő elem szerepel nála, hanem pusztán kifinomult lelki önsanyargatásként. Ez pedig — reményei szerint — az irodalomnak egy olyan hajtását eredményezi, amely egyrészt fittyet hány valamennyi kritikusnak és azok elvárásainak, másrészt valamiféle gyónási büntethetetlenséget és belső világának apokatasztasziszát váija tőle. (Miként József gróf is — mindenféle jóslat ellenére — Magyarország apokasztasziszában reménykedik.) Ugyanilyen felületesen kezeli a hittel kapcsolatos gondolatait. Amikor például felveti a jóslással kapcsolatos „elvárásaimat”, úgy vélem, HGY ugyan joggal vallja a „Prodita lege, im- pleta ceme, implenda coliige” — (olvasd a jövendöléseket, vizsgáld meg a teljesülésüket, tartsd számon a teljesedésre várókat) elvét, ám öreg hiba felvetni és nyitva hagyni egy kérdést. Érzi a rossz és a megmagyarázhatatlan dolgok jelenlétét a világban, de ennyivel be is éri, és feloldódik a mindennapok keserveiben, miközben úgy tesz, mint aki hisz a hitben! Hiszen csak nézzük meg, mit állít rólam, a kétségbevonhatatlanul hepciáskodó és kötekedő lelki társáról: vagy tartozik hozzám egy — vagy több — heteronim, amely akár részem, akár én vagyok az ő része, feltétlenül létezik, vagy a heteronim egyáltalán nem szükséges, hogy az én részem legyen, és képzeletemen kívül semmi sem bizonyítja létezését. Nos, a társadalomba szépen beágyazódott HGY ilyen rendíthetetlen következetességgel ítéli és ítélteti meg saját nézeteit, sőt mi több, meg akarja határozni saját gondolkodása határait. Ám aki ily módon kívánja meghatározni az ész korlátait, az olyan, „mint az úszó, aki úgy akart úszni, hogy be sem ment a vízbe”. Tehát akkor vajon miért ül nap mint nap a papír elé, és miért játssza el ezt az ál-intellektuális játékot? A válasz egyszerű: az acervussal, a zénóni apóriákkal és a kanti antinómiákkal megfertőzött ember (HGY) előtt egyetlen út áll: olyan választási lehetőséget teremt, amelyben mindkét lehetőség megválaszolhatatlan és megoldhatatlan. És — horribile dictu — még az efféle ostoba kérdésfeltevés után is akad valaki, aki mindig mindent elhisz neki (quod semper, quod ubique, quod ad omnibus creditum est), valamint mindig akad valaki, aki semmilyen körülmények között nem hajlandó elfogadni semmit... Sem válaszként, sem kérdésként...
