Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - Hogya György: Meg nem írt esszé a magyar bujdosókról (esszé)
Meg nem írt esszé a magyar bujdosókról sötétben nem látható tenger felé, és csendben figyelt a hatalmas víztömeg hangjaira. De nem kapott választ. Az írás szempontjából a történetet én itt befejezettnek tekintem, bár tudom, hogy „eredetileg” befejezhetetlennek és elmondhatatlannak tüntettem fel. Nyilván van valami aljas kis önzés és beképzeltség abban, amikor az ember azt hiszi, hogy képes bármiféle mindenségmagyarázatot létrehozni, ám a magányos író sajátos világképe gyakran érthetetlen marad környezete számára, és kiszámíthatatlan búvópatakként jut el távoli ismeretlenekhez. Éppen ezért a József gróf történetével kapcsolatban esetlegesen felmerülő kérdéseket nem tudom, és nem is akarom megválaszolni, mivel nemcsak az életszerű élet fészkébe beágyazódott saját énemet nem értem, hanem a köröttem élő emberek aljas gondolatainak s nemes elhatározásaimnak mozgatóit sem találom. Bizony, be kell vallanom, hogy bár sok aljas szándéknak és nemes gesztusnak lehettem tanúja és részese, ennek ellenére mégsem értem „igazán” az emberi lélek titkos indítékait. Persze tudom, hogy valójában már rég nem létező érzések vesznek körül, s kárpótlásul az öntudat bátortalan próbálkozásaival palástolom tanácstalanságomat, de így is csak felvillanó részleteket látok: az idő, a tér és a lélek felvillanó részleteit. .. Az ősi kényszer azonban feledteti a meg nem élt érzések iránti megvetésemet, s feloldja a mindennapok kényszerítő életigenlését... Ráadásul az éberen álmodókra jellemző módon összekeverednek bennem a lényeges és lényegtelen dolgok, s gyakran képtelen vagyok megkülönböztetni, mi minek a része, mi függ mitől, s mit jelenthet a jel, a szimbólum vagy egy bizonyos jóslat, amivel találkozom. (Egyébként nagyon szimpatikus az állapot, amelyben elég megpendíteni a lelkek pókhálószerü szövevényének egyetlen húrját, és valahol a háló másik részén a pók elevenségével reagál rá valaki. Az érthetetlennek, megközelíthetetlennek és megmagyarázhatatlannak tűnő közegben akad olyan „lélekben közeli valaki”, aki tévedhetetlenül kiválasztja azokat a gondolatokat, amelyek egyenesen hozzám vezetnek, összekötnek bennünket.) Talán így történhetett, hogy a lényeges és lényegtelen dolgok eme kavarodásában teljesen váratlanul jelentkezett nálam Porphyriusom, aki eszembe jutatta József gróf ama váratlanul előkerült naplórészletét, aminek következtében mindketten kénytelenek vagyunk szembesülni énünk egy másik vetületével. Én egy állandóan kételkedő, még a kételyt is csak azonnali válasszal elfogadó alakmásommal, József gróf pedig saját lelkének korábbi változatával, amely — az újraolvasás után — minden bizonnyal legalább annyi meglepetést okozott neki, mint nekem Porphyrius. És lehet, hogy mindannyian hiába várunk a válaszra... Mint látható, a kétely nálam is az öntudat kezdetét és végét jelenti, a mindent kitöltő lételemet. Csakhogy Porphyrius még mindig nem érti, hogy az ő egész gon
