Irodalmi Szemle, 2008

2008/5 - OZSVALD ÁRPÁD EMLÉKÉRE - Fónod Zoltán: Szülőfaluja őrzi Ozsvald Árpád emlékét - Duba Gyula: Ozsvald Árpád hazatér (ünnepi beszéd)

Ozsvald Árpád hazatér

bért. A népmesék és hiedelmek valós sorsokból születtek, népi tapasztalatok árnyai lengték körül őket. A Legkisebb legény mítosza meseelem, a Csordakút vénülő tárgy, avuló táj elem, s az „esti fejés”, a Luca-napok archaikus munka és alkalom, mely egykor valóság volt, s a költőt emlékező meditációra késztetik. De a Szekerek balladája már korkép - s egyben kórkép is! - arról, hogy mi történik velünk emberöltők során. „Szekerek ülnek a gazban, / ízekre szedve, riadtan / keresik a lőcsöt, sa- roglyát... mennének újra, hiába, / nem fémek bele a világba.” És mintegy ennek az érzésnek a változataként az Albérlet című vers felvillantja, hogyan él a költő városon: „Semmi sem tied... Este úgy surransz be, mint a tolvaj, / megkérdik, miért égett hajnalig a lámpa.” Majd lezárásképpen: „Álmodban nagy ablakos, kertes házak jönnek / feléd, piros kalapjukat megemelik, / s derűs jó reggelt köszönnek!”

Bonyolult létforma, a költő megszokta a várost, mégsem érzi magát otthon. De ha hazamegy, érzi, hogy a faluvilág is távolodik tőle, az övé inkább csak benne, emlékként él. Közös írósorsunk ez, mindenki a maga módján viseli el. Árpád önmagában egyezett ki vele, magában, a lelkében kereste az igazságot. A sorsához való viszonyát fogalmazta meg verseiben. És idők során, tanulva közben, ehhez a teremtő folyamathoz az emberi kultúra évezredeit hívta segítségül. Mítoszok tablóin és legendák oltárképein kutatta életünk sajátosságát és értelmét. Maga is szimbólumokat és metaforákat, mitikus képeket teremtett anyjáról, a rőzsehordó asszonyokról, a Feneketlen tóról, „melyről legenda szól: Nincsen alja!” Még a madárijesztőről is mély értelmű képet fest, mindezeket mintegy örökkévalóvá teszi. Ahogy a palimadarat is, melyet a népnyelv szélkiáltónak nevez: „Vadvizek hátán végigver a zápor. / Hallod a szélkiáltó hangját? / Árva madár, egyre csak rikácsol.” Oszlopfő című válogatott kötete döbbentett rá, hogy évtizedek során írt versei ciklikusan összefüggnek. Mintha mindig ugyanarról írna, önmaga valóságáról, a személyes világáról vall egyre szélesedő körökben. Turczel Lajos nevezte őt poéta doctusnak, azt jelenti, hogy verstani felkészültsége és formai szigora mellett kultúrtörténeti jelképek és világirodalmi motívumok egész sorát jeleníti meg verseiben, de mindezeket az ő „ozsvaldi világához” viszonyítva, a képzeletéhez idomulva, létszemléletéhez alkalmazva. Ily módon egyrészt megőrzik jelentésüket, másrészt olyan varázsban és ragyogásban újraéledve, melynek fénye az emlékezés filozófiáját erősíti. De ezt szolgálják szenvedélyei is, gazdag gyűjtőmunkája, az ősnyomtatványok, ritka könyvek és okiratok iránti szeretete, az ókori pénzek és érmék numizmatikus ismerete, ásatások ősi csontjainak, a kardfogú tigris agyarának bámulata a kultúra tárgyi értékeinek megbecsülése. Egyszer a kertemben régi pénzt találtam, alig volt már rajta rajzolat. Rákóczi poltúra, mondta és mindjárt zsebre is tette, s én rendjén valónak találtam, ki őrizze a múltunk emlékeit, ha nem ő?! Argonauták című, Nagy László emlékének ajánlott versében olvassuk: „s a falalják tengerkékje/ szinte fáj”. Nekem is. Ki tudja még, mi volt a „falalja”, s hogy milyen volt az a tengerkék? A Nyerges utcai antikváriumban szinte naponta találkoztunk. A zsebéből olcsó szótárfüzetkét vett elő, s miközben öreg könyvek közt válogattunk, felolvasott belőle két verssort,