Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - MÚLT ÉS EMLÉKEZET - Vígh Károly: T. G. Masaryk és a magyarok
T. G. Masaryk és a magyarok politikai válság valójában a versailles-i békerendszer válságát tükrözte. Kiderült, hogy a nemzetiségi kérdés hibás kezelése, a szlovák nemzeti törekvések kielégítetlensége a külső kedvezőtlen körülmények hatására szétfeszítették a többnemzetiségű Csehszlovák Köztársaságot. Masaryk és Beneš egykori francia és angol szövetségesei Hitler előtt kapitulálva, Münchenben feláldozták a párizsi békeszerződés Csehszlovákiáját. Mindebből Masaryk utódai - elsősorban Beneš elnök - a második világháború alatt az emigrációban, majd a háború után olyan következtetéseket vontak le a történelmi eseményekből, hogy helytelen volt a második Csehszlovák Köztársaságot a régi alapokon visszaállítani. Terveikhez - a német és a magyar nemzetiségek kitelepítéséhez - sikerült megnyerni Sztálin és a Csehszlovák Kommunista Párt támogatását. A Beneš által - moszkvai útja után - meghirdetett kassai kormányprogram ezért tartalmazhatta a német és a magyar nemzetiség kollektív jogfosztását, hogy azután az új helyzet ,jogi” alapul szolgálhasson a további kisebbségellenes intézkedésekhez. Persze mindez nem a masaryki humanizmus eszméjéből sarjadzott. A cseh kommunistákra politikai tevékenységük során - a Masaryk-kérdés vonatkozásában is - nehéz és bonyolult feladatok vártak. Egyfelől el kellett ismerniük Masaryk érdemeit a demokráciáért folytatott harcban és respektálni azt, hogy széles néptömegek szimbóluma volt a nemzeti szuverenitás, valamint a demokrácia védelme. Másfelől abból a reális tényből kellett kiindulni, hogy Masaryk nem volt szocialista, marxista, gyakran élesen lépett fel a kommunizmus ellen, idealizálta a kapitalista társadalmi viszonyokat, nem adott autonómiát Szlovákiának, Kárpátaljának és nem igyekezett változtatni a kommunisták számára hátrányos hatalmi viszonyokon. Eszmei, ideológiai síkon is bírálniuk kellett Masarykot. Mindezért a kommunisták viszonya Masarykhoz nem szorítkozhatott csak a tiszteletre és elismerésre, hanem átterjedt a masarykizmus elleni harcra. Különösen Klement Gottwald illette kemény kritikával Masaryk politikáját, míg Zdének Nejedlý és mások a bírálat mellett elismerték azt a humanista töltésű demokráciát, ami közvetve a munkásosztály érdekeit is szolgálta. Közülük a nagy tekintélyű Nejedlý professzor még Masaryk életében három testes kötetben adott színvonalas, és mégis marxista szemléletű elemzést a masarykizmusról. Az államelnök „kultúrliberalizmusára” jellemző - amint Dobossy László kiemeli már említett müvében —, hogy Nejedlý a Masarykot bíráló hangvétele ellenére nem veszítette el katedráját. Az 1945 és 1950 közötti években a kommunisták nem csupán Masaryk eszméi ellen folytattak harcot, hanem egyben Masarykért is: munkásságának, szellemi örökségének maradandóan progresszív részéért. Közben az 1948. évi prágai februári események lemondásra kényszerítették Beneš elnököt, akit Klement Gottwald követett a köz- társasági elnöki székben. A kommunista párt főtitkárának tisztelgése elnökké választása után a lányi kastély sírjánál, Masaryk hamvainál, nem tűnt holmi gesztusnak. Az 50- es évek első fele azonban a Masaryk-kérdés kezelésében nem múlt el nyomtalanul. A dogmatizmus és a szektarianizmus eluralkodása során szigorú, sőt igazságtalan bírálatok érték az első köztársaság elnökét. E korszak kiadványai fő feladatuknak tartották, hogy megszabadítsák a közvéleményt a Masaryk személyét övező „legendáktól” és az ún. hamis képzetektől. Voltak, akik még ennél is tovább mentek: farizeusnak nevezték
