Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - MÚLT ÉS EMLÉKEZET - Vígh Károly: T. G. Masaryk és a magyarok
T. G. Masaryk és a magyarok sommásan a polgári kultúra és más, mint az agrárszocialisták által kisajátított Masaryk Akadémia ügye. Nagy igyekezetünkben a fürdővízzel együtt kiöntöttük a gyereket: az elherdálhatatlan örökséget, a humánumot.” Fábry a masaryki humanizmusból eredezteti a szlovákiai magyar „vox hu- maná”-t. Holott a „prevrat”-ot, az államfordulatot - beleértve Masarykot - nehezen viselte el az egymilliónyi magyarság. „Sírásra hajló érzékenységünkben, dacos sértődöttségünkben, tanácstalan árvaságunkban - írja Fábry - ő volt az első hang, amely kibékített minket az új helyzettel...” - Fábrynak különösen azért imponált Masaryk személye, mert volt morális bátorsága és tudományos lelkiismerete lerombolni egy romantikus, de hamis cseh legendát, majd a polnai vérváddal kapcsolatban megcáfolni a rituális gyilkosság aljas meséjét. Fábry ez előtt a Masaryk előtt hajt fejet... Abban is igazat kell adnunk Fábrynak, hogy „a Masaryk-éra sok bűnét nem lehet Masarykra leegyszerűsíteni”. Mindez nem jelenti azt, hogy Fábry - akár csak utólag is - egyetértene a századforduló polgári eszméit képviselő Masaryk társadalomszemléletével. De kijelenti: „Ha Masaryk filozófiájával, szociológiájával szemben lehetnek súlyos ellenvetéseink, egyet azonban el kell ismernünk: ekkor és itt ő volt a humanizmus hangja.” Összegezve és leegyszerűsítve, de nagyon találóan Fábry ezt írja: „Masaryk nem volt Benes!” - Nagy erkölcsi bátorságról tanúbizonyságot tevő írását (1950-ben publikálta!) szinte az egész szlovákiai magyarság nevében így fejezi be: „A sztregovai sír koszorúját nem lehet elfelejteni: a mai százéves fordulón csak a vox humana nyugtáját írtuk meg. Sem többet, sem kevesebbet.” Nem lenne teljes a Masaryk Akadmiáról nyújtott kép, ha csupán a fogadtatásáról, az alapítás kiváltotta visszhangról írnánk és hallgatnánk a Társaság tevékenységéről. A közvéleményt az első csalódás akkor érte, amikor a kormány a létesítendő intézményt az uralmon levő két párt: a szociáldemokraták és az agráriusok - magyar exponenseinek a kezére játszotta. A Társaság vezetőségének nagyrészét a kinevezési jogával élő kormány kipróbált „aktivistákból” (aktivistáknak nevezték a feltétlenül kormányhű magyar politikusokat és értelmiségieket, V.K.) válogatta ki és ezeknek a közreműködésével az egyes osztályokat is ellepték a „tudósokká és írókká előléptetett” kormánypárti újságírók. Ily módon a Társaságtól nem lehetett gyümölcsöző kulturális tevékenységet elvárni. A két világháború közötti korszak legnagyobb szlovákiai magyar költője, Győry Dezső, teljes joggal nevezi „ki nem használt lehetőségek tárházának a Masaryk Akadémiát. (Magyar Újság, 1933. 132. sz.) És a sarlós fiatalság - amelynek az elnöknél tett ismeretes kihallgatása során némi szerep jutott a gondolat megszületésében - a leghatározottabban tiltakozott az Akadémia „kormánypolitikai beállítottsága és a dilettantizmus ellen”. A Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság folyóirata, a Magyar Figyelő 1933-ban jelent meg. Az 1-2. összevont szám szerzői közül hadd emeljük ki Szerényi Ferdinánd, Maiéter István, Sas Andor, Szalatnai Rezső, Farkas Gyula, Krammer Jenő és Brogyányi Kálmán nevét. Szerényi a Társaság eszmei programjának tervezetét fogalmazta meg, Sas Andor a munkácsi barokkról értekezett, Szalatnai Rezső a szlovenszkói magyar irodalmi életről adott áttekintést, míg Krammer
