Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - Százdi Sztakó Zsolt: Utolsó ítélet (2) (elbeszélés)
Utolsó ítélet (2) Ezért aztán érvágás helyett megparancsolta, hogy hozzák ide, a kedvenc helyére öblös karosszékét, ahonnan pár órával előbb maestro Lucifemo nézte a téren zajló eseményeket. Most kihalt volt minden, lélek se mozdult, és Őszentsége lelki szemei előtt most a térnek egy egészen más képe merült fel. Azoknak a pompázatos terveknek a megvalósulását látta, amiket maestro Lucifemo készített az Egyház és pápaságának az örök dicsőségére. Igen, személyes ambíciójának is tekintette, hogy Lucifemo terve megvalósuljon, hiszen ő is csak egy gyarló ember volt, aki nem akart nyomtalanul elmúlni, és pápaságának így akart örök emléket állítani. Valahogy sikerült elszunyókálnia, de perceken belül fel is riadt. Nem tudta volna megmondani, hogy mi volt az az álom, ami miatt felriadt, de hogy álom volt, azt biztosra vette. Alig nyitotta ki a szemét, újra be kellett hunynia, mert azt hitte, hogy a képzelete űz vele csúf tréfát. Igen, az ablakban egy kép jelent meg, ami szikár volt, és a mélyen ülő szürke szemek vádlón őt nézték. Olyan iszonyatos volt ez a tekintet, hogy önkéntelenül keresztet vetett magára. Ezzel egy időben pedig, mintha harangzúgást hallott volna. Ugyanekkor a teret hirtelen nappali fény árasztotta el, és egy menetet látott rajta keresztülvonulni, ami erősen hasonlított egy húsvéti körmenethez. Csakhogy a menetet ezúttal nem egy pap vezette, hanem az a férfi, akit Jesus Nazarethnek neveztek. A kezében ott volt a pásztorbot, és mikor a menet az ablaka alá ért, Jesus Nazareth egy pillanatra megállt, és feltekintett az ablakra, ahol ő ült, ellenségesen nézte a tömeget, és mintha némán hívta volna, hogy csatlakozzon a menethez. Ebben a pillanatban éles fájdalom hasított belé, mert ráébredt saját gyengeségére, hogy ő már akkor sem tudna a menethez csatlakozni, ha akarna, mert ő már csak arra képes, hogy vasárnaponként a térre összegyűlt tömegnek a lakosztálya ablakából integessen. A téren ebben a pillanatban kitört az égiháború, amely hatalmas széllel vette kezdetét, hogy csak úgy bömbölt, mintha ezer bölénycsorda vágtatna fújtatva. Aztán villámok kezdtek csapkodni, mintha az Isten megharagudott volna valamiért a világra, és tűzzel akarná elemészteni. És csakugyan, az egyik villám pont a máglyába csapott bele, ami a holnapi eretnekégetéshez volt előkészítve. A száraz fa nyomban lángra kapott, és ropogva égett, szikrákat dobálva mindenfelé, hogy félő volt, felgyújtja a környező épületeket. Mindez azonban nem tartott sokáig, mert akárha dézsából öntenék, eleredt az eső, és eloltotta a tüzet. A máglya azonban megrongálódott, hogy a holnapi eretnekégetést el kell halasztani. Őszentsége azonban mindezt már nem láthatta, mivel ájultan hevert öblös karosszékében. Az ébrenlét első pillanataiban nem tudta eldönteni, hogy a saját ágyában ébredt-e fel, vagy pedig idegen ágyban, ami mostanában éppenséggel sűrűn megtörtént, ha a munkája elszólította Rómából, vagy pedig egy különösen jól sikerült
