Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - Százdi Sztakó Zsolt: Utolsó ítélet (2) (elbeszélés)
Százdi Sztakó Zsolt pásztoróra után, mikor hajnalban már semmi kedve nem volt megtenni az otthonáig vezető utat, és hát a szépasszony sem szívesen engedte el, remélve, hogy az éjszakai szenvedélyes ölelésekből még reggelre is tartogat a számukra. Maestro Lucifemo pedig éppenséggel nem volt az a fajta, aki ilyen szempontból csalódást okoz szíve aktuális hölgyének, és épp ezért terjedt el róla a hír a szépasszonyok körében, hogy Rómában nincs nála jobb szerető. Szóval, most se tudta eldönteni, hogy egy újabb kalandba keveredett-e, vagy pedig otthoni ágyában ébredt, aminek jól ismerte minden egyes gödrét. Mielőtt azonban még utánajárhatott volna ennek a kérdésnek, hallotta maga mellett a szu- szogást, és ez egycsapásra visszaidézte mindazt, ami előző este történt. Marináról aztán eszébe jutott a nagyapja, az öreg koldus, akinek halálfeje volt, erről aztán az egész kompozíció, aminek az öreg lett volna a központi figurája. Épp a héten futott be hozzá egy megrendelés az egyik bíboros síremlékére, és arra gondolt, hogy ez a téma erre a célra éppen megfelel. A világ hatalmasságait emlékeztetni a másvilág nyomorúságaira, ami egyenes következménye annak, ha valaki a világ talmi fényeinek esik áldozatul. Egész éjszaka átölelve tartotta a lányt, aki befészkelte magát a karjaiba, és most óvatosan szabadította ki a karját, hogy felkeljen. A hajnal első sugarai rendszerint a műteremben találták, mert a napnak ezt az időszakát találta a leginspirálóbbnak a művészi munka számára. Most is még épp csak bekukucskáltak a nap első sugarai az ablakon, amikor felöltözött és elindult a fogadóba, hogy megreggelizzen. Mikor kilépett a sikátorba, még láthatóak voltak az éjszakai vihar nyomai, mert bokáig hömpölygött a víz. Mikor belépett az ivóba, nyomát se látta a tegnap esti tömegnek, a duhajkodó vendégeknek, a kurtizánoknak, akik kuncsaftra vádasztak, és a mindenütt jelenlévő zsebtolvajokra, akik szempillantás alatt megszabadítottak a pénzedtől, ha nem voltál észnél. Most mindössze ketten voltak az ivóban, akik a fogadóban szálltak meg, és pont olyan koránkelők voltak, mint ő. Abban sem volt semmi különös, hogy mindkettőről messziről lerítt, hogy zarándokok, hiszen a környéken megszállók többsége zarándok volt. Az egyik zarándokról lerítt, hogy jómódú, és az egész utat idáig bérelt kocsin tette meg, talán az utolsó pár mérföld kivételével, és ő lesz, aki majd hatalmas adományokkal igyekszik megszabadulni bűneitől, és lerövidíteni a purgatóriumban eltöltendő időt. A másik asztalnál viszont az első zarándoknak pont az ellentéte ült, akinek együgyű arckifejezéséről és félszeg viselkedéséről az első pillanatban megállapítható volt, hogy nem a világi élethez van szokva. Egy cipó volt előtte az asztalon, amiből időnként letört egy darabot, és a szájába tett, majd állkapcsának gyors mozgásával megrágta a falatot, amit egy korty borral öblített le. Ezen tevékenysége közben pedig láthatóan nem vett tudomást a körülötte lévő világról. Maestro Lucifemo odaült az asztalához, és kíváncsian várta, hogy a másik mikor vesz róla tudomást. Mikor azonban teltek a percek, és a másik semmi jelét
