Irodalmi Szemle, 2008

2008/4 - Anton Marec: A Hétforrásnál (novella)

A Hétforrásnál jut át rajtuk. Éjszakázzon itt az erdészlakban, s majd együtt megyünk, ha javulnak a körülmények. Úgyis meg kell néznem a fenti etetőket. De ő ment. Elvből. Minden fér­fi iránti gyűlöletből és tévedhetetlen tanácsaik ellenére. Három óra alatt túljutott az út felén. Hófúvások utána, hófúvások előtte. Meg sötétség. Szél és fagy. Nem bírta to­vább. Behúzódott a fiatal fenyők alá, magához szorította Palkót, és várt. Hogy kire és mire, nem tudta, csak sejtette, hogy ez a hosszú esztendőkön át tartó kálváriájának a vége, a nagy felejtés, amiből többé nincs felébredés. A fiatal erdőkerülő, aki megje­lent ott, csupán része volt az álomnak, amiből csak másnap tért magához. Attól kezdve az erdőkerülő egyre többet volt az állomáson, ügyes keze mindig talált javítgatni valót. Fát kellett bekészíteni, sok-sok fát, mert az itteni hegyekben a telek hosszúk és kemények. A házikó fölötti vágatban a szél kicsavart néhány vörös­fenyőt, csak le kellett gallyazni, levontatni a menedélházhoz, feldarabolni és összeha­sogatni. A völgy őrének égett a munka a keze alatt. Az egyik nap a vágatban felhang­zott a fűrész, másnap egy pár fiatal lóval jelent meg, s az épület mellett szemlátomást nőtt a farakás. Már csak három szálfa maradt a vágatban. Hatalmasak, kitettek csak­nem egy köböt, de a fiatal erdész egybekötötte, hogy egyszerre lehúzatja. Lehet, hogy a lovak voltak már fáradtak, lehet, hogy nem figyelt eléggé. Minden egy szempillantás idő alatt történt. A zuhanó fák robaja, az elsodort lovak kétségbeesett nyerítése, a fér­fi ugrása, hogy megpróbálja elkapni a kötőféküket, majd a mély csend. A völgy meg­telt a kimúló állatok nyöszörgésével, ami hasonló az emberi halálhörgéshez. Már nem is emlékezik rá, hogy tudta kiszabadítani a hatalmas szálfák alól, a férfi is csak arra a pillanatra emlékezik, amikor először kinyitotta a szemét, s a homályban megpillantot­ta a nőt a fekhelyénél.- Azt mondod, ki van zárva! - zökkentette vissza Danát a jelenbe Peter sürge­tő hangja. - Ugyan mondd már meg, mi köt téged ide, ebbe a száműzetésbe? Mindig ilyen életre vágytál, távol az emberektől? Mindenáron azt akarod elhitetni velem, hogy ez a szerelem?- Nem tudom. Jozkóval erről sosem beszéltünk. Ha itt élnél, megértenéd, hogy ez fölösleges, Ifjúságára emlékezett. A tágas, összkomfortos házra, amelyben felnőtt, ahol mindig kölcsönös tisztelet és türelem uralkodott. Maga elé képzelte a nagy kertet, mö­götte a szőlőt, ahol gyerekként játszani szokott, a városi korzót májusi alkonyatban, a diákszerelmet. Tervek, vágyak, remények, amelyek bizonyára beteljesülnek... Játszott zongorán, csak úgy, a maga örömére. Tudna-e még? Akaratlanul is a megvastagodott ujjaira esett a pillantása, a repedezett bőrre, töredezett körmeire... Most minden visz- szatérhet, gondolta.- Menj el! - mondta megtört hangon, és kezével eltakarta az arcát. - Menj, és soha többé ne jöjj ide! Peter nyugodtan álldogált. Hidegvérrel figyelte, hogy vonaglik Dana arca, bugy- gyan ki a könnye. Ilyen hatást várt, hát nem tétovázott. Kinyitotta az ajtót, bement a konyhába, hozzálépett, és könnyedén felemelte a kisírt arcot. Átható tekintettel nézett a szemébe.

Next

/
Oldalképek
Tartalom