Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - Szalay Zoltán: A hófehér őzsuta (novella)
Szalay Zoltán rában meghozta számára az elismerést az udvarban: huszonharmadik esztendejét sem töltötte még be, de azt beszélték róla, „egymaga szembeszállhatna akár egy seregnyi Küklopsszal”; hasonlóképpen kitűnt a szellemi adottságok terén: mind ékesszólásával, mind éleslátásával. Aktaion kedvelte őt, egyesek szerint túlságosan is, s bár Szkhediosznak sok csodálója akadt, Aktaion nem féltékenykedett: tudta, hogy a fiú nem akarja könnyelmű kalandokra pocsékolni virágzó szépségét, többre vágyik annál. Ez látszott rajta vadászat közben is, ezért vitte magával Aktaion, mikor va- dászfalkájával az erdőbe ment. Kora délután érkeztek meg a telephelyre, melyet két egyszerű faház meg egy különleges karám alkotott, a kutyák számára. Az egyik faházban a kutyák szolgái helyeztettek el, a másikban a két vadász szállt meg. A délutánt az előkészületeknek szentelték: Aktaion és Szkhediosz együtt járták be a vidéket, megkeresték a környéket felügyelő udvari vadőrt, akit alaposan kifaggattak a helyi vadállományról, majd felkeresték a környékbeli leshelyeket. A tavaszi erdő csendes volt, minden nyüzsgés nélküli: Szkhedioszt mintha letörte volna ez az eseménytelenség, Aktaion arcán azonban elégedett nyugalom áradt szét. A séta befejeztével visszavonultak a faházukba, s miután Aktaion néhány tömör utasítást adott a kutyák szolgáinak, aludni tért, hiába remélte Szkhediosz, hogy borozgatva és szellemüdítő társalgással fogják tölteni az estét. Az ifjú titokban azt is remélte, Aktaion megteszi végre az első lépést afelé, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz: legalább megsimogatja erőtől és vértől duzzadó testét, megcsókolja gondosan ápolt arany fürtjeit, szól néhány magasztaló szót csípője vonulatáról vagy nyaka kecses, ám határozottan éles ívéről; Aktaion azonban mindössze egy fáradt mosollyal búcsúzott az izgatott fiútól, majd, miután leoldotta magáról s hanyagul a földre hajította az ágyékkötőjét, elterült az ágyán, s rögtön elaludt. Szkhediosz hajnalig nyűgösen forgolódott az ágyában, nem mert a másik oldalára fordulni sem, mert még elmulaszthatta volna Aktaion valamely mozdulatát: arra várt, hogy ura majd felébred, s magához hívja őt, legalább egy futó baráti ölelésre. Hiába várt azonban, s hiába szült elméje egyre bohóbb és bohóbb képzeteket, melyek egy része már az álom előszobájába nyúlt át. Szkhediosz követelőző teste hosszadalmas, verejtékes sóvárgás után mégis behódolt az éjszaka türelmesen ostromló nyugalmának: még az első reggeli harkályok sem mozgolódtak odakint az erdőben, mikor Szkhediosz ellenállása megtört, s elaludt. Homályosan mégis láthatta, ahogy ura és mintaképe, a nagy Aktaion, kikel ágyából, lassan, ráérősen felöltözik, magához veszi míves íját és mesteri faragásokkal ékített tegezét, majd elhagyja a fakunyhót. Szkhediosz később nem tudta, álmodta-e a jelenetet, leginkább a tömény sötétségre emlékezett, amely, s tulajdonképpen ezért nem is mesélt senkinek a dologról, alaposan megrémítette - a lehető legkisebbre húzta magát össze fektében. Aktaion mindent pontosan időzített magában. Amint magára hagyta kedves Szkhedioszát, megszabadult minden béklyójától, mindentől, ami Théba megrenget- hetetlen bástyáihoz kötötte. Az ártatlansággal akart együtt lélegezni, a mély erdő
