Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - Szalay Zoltán: A hófehér őzsuta (novella)
A hófehér őzsuta szellemmel, mely anyagi formában jelent meg előtte, a mohazöld és a dús fekete között szeszélyesen játszó árnyalatokban csillogva. Az udvari vadőr azt mondta délután, hogy az egyik patakhoz közeli sűrű tölgyesben nagyon elszaporodtak az utóbbi időben az őzek: csapataiknak könnyen a nyomára lehet bukkanni, kivált, ha kora hajnalban vág neki az ember a vadonnak. S a vadőr megemlítette a hófehér sutát is. Az egyik csapatban ugyanis egy ilyen példány is akadt. Mihamarabb le kéne teríteni, mondta az öreg erdész, mert az ilyen állatok kényesek, gyengítik az állományt, az utódaik is gyámoltalanok és semmirekellők, általában farkasok szaggatják szét őket. Aktaion ekkor már nem is figyelt a vadőr szavaira: maga elé képzelte a hófehéren világító őzsutát a holdfényes tölgyesben, és majdnem elmosolyodott. Egyre beljebb hatolva a szinte áthatolhatatlan aljnövényzetű vadonba, kénytelen volt egyre lassítani, vadrózsabokrok állták útját, a tövisek felhorzsolták bőrét, kezével elkente a kibuggyanó vércseppeket karján és lábán, összehúzta magát, de szemét nem hunyta le egyetlen pillanatra sem. Róka szeme villant nem messze tőle, majd borz mocorgására lett figyelmes az egyik fa tövében: a ragadozók órája volt ez, köztes óra. Tudhatják-e a kutyák, hol jár? Társak voltak, ami azt jelentette, általában mindent tudtak egymásról; a kutyák fizikális adottságaikra, a férfi pedig szellemi képességeire támaszkodhatott ebben a játékban; tudták, hol van a másik, ébren van-e vagy alszik, ha alszik, édesen-e vagy gyötrelmes álmok kínjai között, tudtak egymás testéről, és soha nem távolodtak el egymástól olyan messzire, hogy szem elől vesszék egymást; Aktaion néha úgy érezte, a kutyák tudják azt is, mikor rohanják le őt a nyughatatlan erünniszek. Amikor néhány esztendővel korábban egy nagyhatalmú és öntelt hellén úr lányát feleségül szerette volna adni Aktaionhoz, s a nászt a thébai udvarban is teljes mértékkel támogatták, Aktaion akkor is a kutyák tanácsát kérte ki: odavezette elébük a kisasszonyt, aki magas volt és kecses, nemes és gőgös. A negyven vadászeb nyugalommal fogadta a lányt, pedig idegent látva éktelen dühre szoktak gerjedni; Aktaion arra kérte menyasszonyát, lépjen be közéjük a karámba, s ha elfogadják őt, semmi sem állhat nászuk útjába. A lány szemében félelem villant, mégis elfogadta az ajánlatot, az egyik szolga remegő kézzel nyitotta ki számára a karám kapuját, s a lány tett egy lépést az ebek felé. Amint azonban megérezte szagukat, s meghallotta visszafogott firtatásukat, rémülten hőkölt vissza, s Aktaion mellett is elrohant, vissza a palotába, ahol atyja várta. Aktaion nem is foglalkozott vele többé. Gyöngybagoly suhant el mellette, egészen közel, nesztelenül, s aztán egy fiatal tölgy ágára érkezett laza eleganciával. Az aljnövényzet ritkult, s hallani lehetett a közeli patakocska kedélyes csobogását: errefelé szoktak ivásra gyülekezni a vadak. Farkasok valószínűleg nem merészkednek ide, hiszen a thébai udvar vadőrei gondos munkával üldözték el őket az erdő e területeiről. Aktaion nézte egy ideig a baglyot, jól láthatta tágas, emberies arcát a sűrű holdfényben, aztán továbbhaladt a patak feltételezett helye felé, ügyelve rá, hogy minél kevesebb zajt csapjon.