Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - Szalay Zoltán: A hófehér őzsuta (novella)
Szalay Zoltán A hófehér őzsuta „ Új sebnek már hely sem akad; nyög, s hangja, mit így ad, bárha nem emberi is, de olyan, mint még soha szarvas jól nem sírt: ismert hegyeit teletölti panasszal... ” (Ovidius: Actaeon) Amikor Nebrophonosz felborzolta drótkemény, durva szálú szőrét roppant marján, látni lehetett a feketén varas, árkos sebet, melyet egy vadkan ejtett rajta egy régebbi vadászaton; ha Nebrophonosz felborzolta a szőrét, nem jelentett semmi jót azonban, ez volt ugyanis a rangidős a negyventagú vadászfalkában, és talán a legirdatlanabb; senki nem tudta pontosan éveinek számát, de Aktaion, mióta csak az eszét tudta, emlékezett erre a morcos szempárra; Nebrophonosz volt a főszereplője annak a történetnek is, amely még Aktaion zsenge iljúkorában esett meg, amikor is két felnőtt férfit gyötörtek csaknem halálra az ebek, miután az illető férfiak bemerészkedtek a karámba, hogy kimenekítsék azt a kétéves kölyköt, aki játék közben bemászott a kutyák közé; Aktaion, aki már akkoriban az ebek legfőbb bizalmasának számított, a karámba belépve a két férfit vérbe fagyva találta a porban, a kölyöknek azonban haja szála sem görbült, kedélyesen heherészve üldögélt a vadászebek között. Attól kezdve még nehezebb lett gondozókat toborozni a falkához; Aktaion csak a legrátermettebbeket osztotta be erre a munkára, egymástól és Thébától távoli vidékekről válogatta össze a legmegfelelőbb, hidegvérű, józan eszü és bikaerejű férfiakat. Az aranykor fényét tükrözik ezek az ebek, mondogatta ismerőseinek, s rettenetesen mosolygott - egyébkor nem szokott mosolyogni. Mégis, kevésszer adódott alkalom, hogy a híres ebek szétfűthassanak a sűrűben, és annak a mulatságnak hódolhassanak gazdájukkal együtt, melyre teremtettek, Aktaion ugyanis úgy óvta őket, hogy évente két-három alkalomnál többször szinte soha nem vitte ki őket vadászni. Más oka is volt e visszahúzódásnak: maga a thébai herceg legalább annyira nehezen bírta a társaságot, mint a vadászfalka kutyái, nem nagyon akadt ember, akivel szívesen megosztotta volna napjait. Egyedül Szkhe- diosszal szerette járni az erdőt, a kutyák azonban Szkhedioszt sem szívelhették, valószínűleg még a csontjait is lisztté őrölték volna az iíjúnak, ha módjuk adódott volna rá - erre lehetett következtetni barátságtalan acsarkodásukból, melyet a fiú felbukkanásakor általában produkáltak. Holott Szkhediosz rátermettsége már ifjú ko
