Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - TALLÓZÓ - Szarka László: Modernizáció és magyarosítás A Lex Apponyi oktatás- és nemzetiségpolitikai olvasatai
Modernizáció cs magyarosítás Oktatáspolitikai célok Az Eötvös József által képviselt demokratikus és modem oktatáspolitikai eszmények kodifikációjaként ismert 1868. évi XXXVIII. számú népoktatási törvény - a 6-12, illetve az ismétlő iskolákkal együtt 15 éves korig terjedő általános tankötelezettség, valamint az oktatási intézmények közötti szabad választás lehetőségének rögzítésével, a modem magyar népoktatásügy alapjainak megteremtésével - a 19-20. századi magyar oktatáspolitika csúcsteljesítményének számít. A szellemiségében, céljaiban és törekvéseiben egységes népoktatást az elemi és felső népiskola, a polgári iskola, valamint a tanító- és tanítónő-képezdék rendszere alkotta. Az intézményfenntartók között megőrizték domináns helyüket az egyházak, de a törvény az iskolaalapítás és iskolafenntartás jogát kiterjesztette az államra, az egyes állampolgárokra, községekre és az egyesületi „civil” szférára is. A dualizmus öt évtizede alatt 2744 állami iskolát hoztak létre, alakítottak ki, miközben a felekezeti iskolák száma 13 262-ről 12 075-re csökkent, a községi iskolák száma pedig 479-ről 1339-re nőtt. A felekezeti népiskolák abszolút túlsúlya azonban változatlanul fennmaradt. Az 1905-1906-os tanévben az 5305 katolikus iskola mellett a rutén, román és magyar nyelvű görög katolikus egyház az egész országban 1963 iskolát tartott fenn. A román és a szerb görögkeleti egyház együtt 1723 iskolával rendelkezett. Az evangélikus és a református egyházi iskolák száma ugyanekkor 1331, illetve 1903 volt, az unitárius egyház pedig 36 intézményt működtetett. Az izraelita egyház 466 iskola fenntartója volt.' Állami iskolák koncentrált létesítésére Wlassich Gyula minisztersége idején, az úgynevezett millenniumi iskolaakció keretében került sor, amikor ezer magyar tannyelvű állami iskola beindításával a nyelvhatárokon, nemzeti szempontból „veszélyeztetettnek” minősített településeken hoztak létre állami iskolákat. A népoktatás tartalmi reformjáról - a régi tantárgyak (nyelvtan, fogalmazás) megújításáról, illetve új tantárgyak (Magyarország földrajza, történelme, természet- tan, gyakorlati mezőgazdasági ismeretek és testgyakorlat) bevezetéséről - is rendelkezett. Elindította a népoktatási intézményhálózat kibővítését és megújítását, előírva azokat a minimális tantermi, pedagógiai stb. feltételeket, amelyek közt a korban egy tanítóra jutó 70-130 tanulót a siker reményében oktatni lehetett volna. 1869-ben mindössze 17 792 tanító működött a 13 millió lakossal rendelkező országban, ami azt jelentette, hogy egy iskolára 1,3 tanító, egy tanítóra pedig átlagosan 91 tanuló jutott. Negyven évvel később, 1910-ben a 18 millióra növekedett népességű Magyar Királyság területén 32 402 tanító és tanítónő oktatatott, azaz átlagosan minden iskolában már két tanerő működött. Ezzel együtt egy „átlagos” magyar tanítónak még mindig 74 gyermek oktatását kellett vállalnia. A tanköteles gyermekek közül az iskolába járók aránya 1872 és 1910 között 75 százalékról megközelítette a 90 százalékot, de közülük 1905-ben még mindig csupán 43 százalék végezte el 12 éves korában az első hat osztályt.2 Ilyen és ehhez hasonló hatalmas lemaradásokat kellett rövid időn belül pótolnia a magyarországi népoktatásügynek! Még súlyosabb volt a helyzet az analfabetizáció tekintetében az ország egyes nemzeti közösségein belül. 1890-ben az ország összlakosságának mindössze 44,5 szá
