Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - TALLÓZÓ - Szarka László: Modernizáció és magyarosítás A Lex Apponyi oktatás- és nemzetiségpolitikai olvasatai
Szarka László zaléka tudott írni és olvasni, ezen belül a magyarok 53,6 százaléka, a németek 63, a szlovákok 43, a románok 14, a ruténeknek pedig mindössze 9,7 százaléka. Húsz évvel később ugyan jelentős elmozdulást lehetett regisztrálni, de az ími-olvasni nem tudók aránya az ország össznépességén és a magyar anyanyelvű népességen belül még mindig meghaladta a 40 százalékot, a románok esetében a hetven, a rutének esetében pedig a 75 százalékot is. Egyedül a németek, elsősorban az erdélyi szászok és svábok érték el az ími-olvasni tudásban a nyugat-európai átlagszintet a maguk 71, illetve 76 százalékos arányszámával.3 Már Trefort Ágoston, Csáky Albin és Wlassics Gyula s még inkább Berze- viczy Albert és Lukács György minisztersége idején egyértelművé vált, hogy fokozott állami szerepvállalás nélkül a magyar népoktatás ügyében nem lehet számottevő előrelépést elérni. Utóbbi Csáky Albin államtitkáraként 1891-ben fogalmazta meg először az 1868. évi népoktatási törvény revíziójának szükségességét, elsősorban az egységes tanítói-tanári képesítési és tanfelügyeleti rendszer kialakítása érdekében. Miniszteri működése idején Berzeviczy rendeleteivel, törvénytervezeteivel gyakorlatilag előkészítette a terepet Apponyi Albert számára.4 A korabeli oktatáspolitikai vitákban eldőlt, hogy nem az oktatásügy államosítását, hanem az állami szerepvállalás fokozását és az alapelemeiben egységes oktatási rendszer kialakítását kell megcélozni. Ezzel együtt mérlegelni és dönteni kellett abban a kérdésben is, hogy miként lehet tartalmilag megújítani a magyarországi oktatásügyet, s azt hogyan és mennyiben lehet az egyházi, községi, egyesületi fenntartású iskolákban is megkövetelni. A népoktatásnak és a középfokú oktatásnak Eötvös József utáni - jórészt Trefort Ágoston minisztersége alatt lezajlott - fejlesztése (egyebek közt az 1884:V. te. értelmében lehetségessé vált beruházásoknak köszönhetően) azt jelezte, hogy a külső, fizikai feltételek javítása mellett egyre nagyobb szükség lenne az oktatás tartalmi átalakítására. Mindezzel párhuzamosan felerősödött a magyar nyelv oktatását előtérbe helyező megközelítés. Különösen a millenniumi ünnepségek éveiben általánossá vált a meggyőződés, hogy a magyar nyelvű állami iskolák létesítésével, tudatos telepítésével lehetne leghatékonyabban szolgálni a dualizmus kori magyar nemzetállam, illetve a magyar nemzet- és állameszme egyre inkább asszimilációs törekvésekhez kötődő célkitűzéseit. Ez utóbbi kérdés elsősorban annak kapcsán merült fel, hogy a magyar nyelv kötelező oktatását elrendelő 1879. évi XVIII. számú népoktatási törvény gyakorlatilag megbukott, amennyiben az oktatási intézményekben a magyar nyelv tanítása terén folyamatosan súlyos hiányosságok mutatkoztak.5 A 19-20. század fordulóján ezekről a kérdésekről folytak a magyar oktatáspolitikai viták. Mindenesetre a 20. század elejére eldőlt, hogy a népoktatás megújításához elsődlegesen az állami támogatás fokozására, s ezzel együtt az egységes magyar népoktatási rendszer kialakítására van szükség. A magyar nyelvnek mint államnyelvnek az addigiaknál hatékonyabb oktatása ezekhez a fő célokhoz kapcsolódott harmadikként. A koalíciós kormány törvényei alapvetően ezeket kívánták szolgálni. Az már a korszak és a koalíció egyre gátlástalanabb, „úrlovas” nacionalista politikai vonalveze
