Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: A vadászszenvedély könyve
KÖNYVRŐL KÖNYVRE foglyászat - meg a szerelmes őzbakok becserkészése - jelentette egykor a vadászidény kezdetét. A vadászat olyan, mint az élet, fel kell nőni benne. Az apróvad s az őz után következhet a vaddisznó, majd a szarvas! A tapasztalatok és lehetőségek határozzák meg a sort, a lehetőségek köre Dél-Szlovákia adottságai. Gál Sándor a kárpáti szarvasig nem jut el, sem a hiúzig, zergéig, medvéig, ezek már akkor is prominensek, külföldi fizető vadászok zsákmányai. Marad számára a dunai vagy a szilicei szarvasbika meg a madari, pontosabban a Sutyú-völgyi borz. Marad az elejtés élménye, mert közben selejtes vadakat is kilőnek, beteg vagy korcs őzet, szarvastehenet, vadmalacot is, mert a „beadásra” is gondolni kell, a húskontingens a társadalomnak járó vadászadó. A szegényedő természetben a vadász felügyelője és gondozója, mintegy a tisztartója „revírjének”. Ebből is következik, hogy gyakran maga teremti meg a vadászat módjához az alkalmat. Leírja, hogy őzbakra várva mint erősített meg és hozott rendbe egy magaslest, s hogyan épített meg egy másik helyen, eszkábált ösz- sze egy rögtönzött „kilátót”, hogy a kukoricásban a disznókat puskavégre kaphassa. Sok szó esik Gál Sándor könyvében arról is, hogy a vadászat nem könnyed szórakozás, sem úri passzió, hanem gyakran komoly munka, a zord időjárás elviselése és fizikai erőkifejtés, szívós akaraterő és felajzott figyelem, végtelen türelem és kitartó nyugalom dolga. S mellettük az önmagunkba vetett hit és a szakadatlan remény sem hiányozhat, a bizakodás, hogy a vad végül is kilép a „takarásból” és bejön, hogy golyótól találva „tüzbe rogyjon.” S míg a vadászat irodalommá válik, újabb gondok akadnak. Az olvasó aligha sejti, ám az író tudja, mennyire nem könnyű „megírni”, mintegy szavakból „megépíteni” a természet mását, erdő-mező képét, a táj lelkét, esték és hajnalok hangulatát. Ami könnyű, lelkes, dicsérő jelzőkkel jellemezni s díszítő képekkel teliaggatni szépségét, komorságát vagy vadságát, pántlikás szavak tűzijátékával túllihegni roppant csendjét és halk moccanásait, felületes, halottnak ható, szikár vázlatokkal illetni sem nehéz! De írói munka: érzékien hiteles szavakkal és pontos fogalmakkal megjeleníteni és megsejtetni lényegét. Gál Sándor ért ehhez! Nemcsak a természetben jár, hanem benne is él. Együtt lélegeznek. Ebben némi rejtett pátosz is van, bár alig érezzük, a természettel, az elemi dolgokkal való azonosulás nemes pátoszát. Mint például abban, hogy az elejtett vadról szólva nem beszél tetemről, hulláról, netán dögről, mindig halott állatról beszél! A meglőtt vad „emberként” pusztul el, meghal! Igaz és méltó hozzáállás a zsákmányhoz, s annál nemesebb, hogy alighanem ösztönös. Mint ahogy az is, hogy egy-két novellisztikus történetben, életképben a szerző eljut az idő múlásának s az öregedésnek a megtapasztalásáig, majd mások - öreg vadászbarátja?, édesapja? — sorsának okán a halál tényéig, az elmúlásig. Ez is a képbe, a léthez tartozik, mintegy jelezve, hogy müve a teljes életről, a beteljesült szenvedély egészéről, s végül — s nem csak a vadak kapcsán — a halálról (is) szól. A Vadászkonyhám és a Képek című fejezetek kitünően kiegészítik az érde- mi-tartalmi szövegrészt. Hatásosan szolgálják a teljességet. A varjúlevesről már
