Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - Végh Péter: Évszakok
Évszakok meg tudtam írni, miként eszegette apám annak idején a nyári almát. Emlékeim egyre raboskodtak emlékezetem sötét tömlöcében, hét lakatra zárva. Első nekifutásra csak az jutott az eszembe, hogy apám esténként almát szokott falatozgatni. Hébe-korba megkívánta a savanykás nyári alma ízét, talán csak avégett, mert kevés volt a gyomorsava. Másodszorra már derengeni kezdtek a részletek. Mikor apró gyerekkoromban lefekvés előtt kiszaladtam a konyhába egy pohár friss vizet inni, többször is megesett, hogy apám éppen almát evett. Mialatt a vizet ittam a lecsorbult pléhbög- réből, megfigyeltem, miként fogyasztja a gyümölcsöt. Előbb zsebkéssel felszeletelte az almát egyforma darabkákra. Kikanyarította belőlük a magházat, meghámozta, majd a szeleteket egyenként megeszegette. Ha arcátlanul oda léptem eléje, úgy nekem is tett egy-két darabot a számba. Ekkor boldog mosollyal arcomon csókot nyomtam a homlokára, s uzsgyi, máris szaladtam a jó meleg ágyba. Talán a harctéren, a fronton leste el valamelyik bajtársától ezt a bevált étkezési szokást, de az is lehet, hogy még a szülői házból hozta magával. Mikor végzett az utolsó falattal, szépen megtörtilgette a kés pengéjét a kezével, vagy egy szalvétával, majd óvatosan bekattintotta, s komótosan visszacsúsztatta a mellényzsebébe. Ha nem volt rajta mellény, akkor a kabátja szivarzsebébe dugta. Végül a jobb kézfejével kicsit odébb tolta maga előtt a tányért. Ez a gesztus azt fejezte ki: — Ma már elegem van mindenből! Megyek pihenni! Olyan volt ez a furcsa kézmozdulat, mint egy zenedarab zárótétele. JEGYZETEK A FÁK ÉLETÉRŐL Ősszel a fák tobzódó színekbe öltöznek, majd apránként, csendes odaadással hullatják le levéldíszüket. Ha felkerekedik a szél, sokkal könnyebben megy a vet- kőzés. Szélcsendes időben megleshető az a pillanat, amikor a levél elválik az ágtól és lassan, méltóságteljesen útnak indul. A levélhullás költészet és filozófia, a természet örök és szép tánca. Egykor könyvet szerettem volna írni a fák életéről, erről a csenddel rokon, türelmes, béketürő életről, amely valahogy így kezdődött volna: „A fák olyan türelmesek. Kibírják egy életen át egy helyen, egy nem maguk választotta helyen, és még halkan dúdolnak is hozzá. ” Miután lehull a tarka lombkorona, a szél eljátszadozik a levelekkel, kupacokba hordja, végigteregeti az udvarokban, utakon, tereken és folyópartokon. A fák vetkőzésében semmi sincs a szerelmesek kapkodó magaviseletéből, akik lázasan szaggatják le magukról gönceiket, majd azokat a jól befütött szobák mélyén hanyagul szétdobálják. A fák csendes odaadással vetkőznek. Titkos reménység rejlik ebben: pihenni készülnek, nem ölelni; aludni, nem örvendezni, nem fennen vigadni, mulatozni, mint azok a lázas fiatalok, akiket „forró vágyak tüze éget”.
