Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - Végh Péter: Évszakok
Végh Pctcr A lomblevelű fák téli álma nyugodt és mély. Az évgyűrűkből kiolvasható az álmok mélysége. Minden álomnak egy-egy sötét gyűrű felel meg. Kikeletkor a fák jó kedvvel ébrednek. Vastag törzsükben beindul a nedvkeringés. Rügyet hajtanak, levelet bontanak és egy napon virágdíszbe öltöznek. Ilyenkor a gyümölcsöskert maga a földi mennyország. Az élet káprázatos voltát érezni mindenütt. A fákon fehér és rózsaszín virágok illatoznak, a légben zümmögő méhek és tarka szárnyú lepkék szállongnak, imitt-amott vakond túr. A földigiliszta kalandos utakra téved. Az égen szelíd bárányfelhők cammognak szép libasorban, és az ég olyan égszínkék. Azúrkék, vagy tán türkizkék? El sem lehet mondani, hogy milyen. Egyszerűen: FE-LEJT-HE-TET-LEN! Vannak fák az erdők és a kertek mélyén, melyekre már nem köszönt rá a nagy varázslat, a kikeleti újjászületés, feltámadás. Girbegurba ágaik ijesztő, aszott karokként meredeznek az ég felé. Pusztulásuk nem olyan látványos, mint tűlevelű társaiké, akik váratlanul száradnak el, mintha hirtelen rozsda marná őket. A halott fákat az erdész fűrésze és a kertész baltája távolítja el. Ölbe rakva még sokáig ott díszelegnek az erdőszéleken, kanálispartokon, a tyúkudvarok és a fáskamrák mélyén. Rőzsévé aprított ágaikat a tűz falánk lángnyelvei emésztik el. ÖREGEMBER, VÉN ALMAFA (ZSÁNERKÉP) Miről beszél a természet, amikor fúj a szél, zúgnak a fák és a fű dalol. Hozzánk szól, vagy csak önmagát ringatja? Egy örök dalt dúdol. Mi holnap már nem leszünk, de a dal igen. Furcsa az ember helyzete, a lét küszöbén átlépő, a létezésbe állított emberé, szenvedőé. Mi végre él? Csak áll a mindenség kellős közepén, értve és értetlenül, szeretve és szeretetlenül. Titkokat súg neki a világ, s ő csak áll, térben és időben, egyedül. Jól tudja: a kiszabott idő oly rövid, s a tér feneketlen. Az öregember kint pihenget, ejtőzik a balkonon. Már nagyon meggömyedt, mint amott az a vén almafa. A kert felé vezető utat tűzliliomok szegélyezik. Hosszú száruk tőrként szúr a távoli ég felé. Napszínű kelyhük a Napot keresi. Csodaszép látvány A szél egyre ci- bálja a virágokat. Ide-oda hajladoznak: hol az út fölé, hol a füves rész irányába. A távolból harangzúgást hallani. Minden virágszál egy ég felé néző harang. A porzószálak alkotják a harang szívét. Fiák, menyek és unokák ott téblábolnak a hátsó szeles verandán, miközben az eső permetez. Alex, labdával a kezében, behúzódik az eresz alá. Vele szemben a roskadásig megpakolt vén almafa. Törzse ferdén hajol az udvar fölé. Apának alá kellett dúcolnia, hogy teljesen le ne dőljön, gondolja magában. Nagy becsben tartották ezt a fát. Még a házaséletük elején ültették, készakarva ferdén, hogy a termése ne a szomszéd portájára potyogjon, hanem a sajátjukra. Roskadásig tele a fa mosolygó, nyári almával. A legszebb példányok elérhetetlen magasságban. Mintha a minden tudás fája lenne. Amit meg szeretne tudni, ér
