Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - Végh Péter: Évszakok
Végh Péter fehér hószőnyeg alól. Az utakon friss nyomok. Nagyok és kicsik. Erre emberek jártak, nem is olyan régen. Apák, anyák és gyermekeik. Hova mehettek? Csak a nyomuk maradt itt, árulkodó jelként. A nyomok egyre halványodnak, az ég sötétedik s a havazás ritkul. Mintha takaródét fújt volna ott fent valaki. A város fehér bunda alatt pihen Az emberek otthonaikban csücsülnek a forró kályha mellett, meleg teát kortyolgatnak, majd éjszaka nyugodt, mély álomba merülnek... Napfény ragyogja be a pálmafákkal szegélyezett tengerpartot. Emberek százai lubickolnak a tenger hullámzó vizében. A látóhatáron fehér vitorlák siklanak, mint a hazajáró lelkek, és nincs többé fájdalom és könny, csak a lélek békéje és csendje. TAVASZ VAN ÚJRA (TÁJLEÍRÁS) Május vége felé sok csodának lehetünk szemtanúi. A vén akácok végre megmutatják, mire képesek. Olyan hófehérek a sok virágtól, mintha hirtelen megőszültek, megvénültek volna. Az akácillat bodzaillattal keveredik. Az útszéli bodzabokrokon nagy, legye- zőszerü virágzatok vannak. Messziről nézve éppen olyanok, mintha a festő, a tavasztól megittasultan, nagy fehér foltokat pingált volna a bokrok vásznára. A határba érve a gabonaföldek szélét s a kanálispartokat pipacsok százai lepik be. Vérvörös színük, kecses formájuk mindig szíven talál. Juhász Gyula sorait idézik az emlékezetembe: „ Pipacsot éget a kövér határra, A lángoló Magyar nyár tűzvarázsa. “ A cseresznyefák pirosló szemektől virítanak. Az ágak egészen a földig hajolnak, roskadoznak a nagy teher alatt. A nyárfák könnyeznek. Nagy fehér labdacsokkal hintik be a tájat, amitől olyan érzésünk támad, mintha egy puha álomban ringatóznánk (persze a szénanáthában szenvedők ezt kissé máshogy látják). A csipkebokrok sem akarnak kimaradni a nagy kikeleti parádéból, felcico- mázzák magukat sok szép rózsaszín virággal. A magnóliák már elhullatták szirmaikat, viszont a vadgesztenyék gyertyái éppen szépségük teljében virítanak. A természet velünk van öröktől fogva, csak mi vagyunk vakok, hogy nem vesz- szük észre nagy-nagy igyekezetét. Épp olyan ez, mint az az asszony, aki naphosz-szat csinosítgatja magát, s a férj, a szerető ezt semmivel sem jutalmazza: sem egy elismerő pillantással, sem kedves szóval, játékos, becéző bókkal, hálás, gyengéd csókkal. NYÁRI ALMA (EMLÉKKÉP) Az emberi emlékezet furcsa egy szerzet. Minél többet tornáztatjuk, erőltetjük, annál több részletet mutat. Négyszer-ötször is hozzáfogtam, amíg úgy-ahogy
