Irodalmi Szemle, 2008

2008/11 - EGY KRITIKA MARGÓJÁRA - Gyüre Lajos: A magam ügyvédje (Válasz Csehy Zoltán Nekünk nyolc című kritikájára)

Egy kritika margójára

Fábry Zoltánt Stósz, a falu védi meg, hogy 1945 után ne Illaván kössön ki újból. Csontos Vilmost? Vajon hánynak szavazna polgárjogot a szlovákiai magyar irodalmi kataszterben, hány maradna fent Csehy rostáján az említettek közül - kivéve Márait? Nekünk - mivel saját nagyjainkban híjával voltunk - a mi példaképünk Illyés Gyula (Puszták népe), Veres Péter (A Balog család), Szabó Pál (Talpalatnyi föld), Móricz (Boldog ember) volt, ezekben találtuk meg a követendő példát. Hadd ne soroljam tovább. S minden nagysága mellett nekünk akkor nem Vas István jelentette a követendő utat. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a szlovákiai magyar írásbeliség csak az Új Szó 1948 decemberi számával indul, akkor nem tudom mire vélni, honnan veszi légből kapott elvárásait.

Ki ilyen, ki olyan előzményekkel indult, s megtette a magáét a költészetben is — egy új társadalom építése reményében -, a harsány ideológia is. Az antológia így is mérföldkő lett, egy fiatal nemzedék adta le benne kézjegyét. A középiskola elvégzése után nyolcból öten (Tőzsér Árpád, Cselényi László, Kulcsár Tibor, Simkó Tibor és Gyüre Lajos) a Magyar Főiskolások Művészegyüttesének (később: Ifjú Szivek) tagjaiként vágtak neki a kisebbségi magyar kultúra építésének. Zs.Nagy Lajos és Fecsó Pál vidéken tanítóskodtak, nem jutottak be a főiskolák, egyetemek „úgy-ahogy” védő falai mögé, azért nem lehettek tagjai az Iíjú Sziveknek, Petrik József pedig, ha jól emlékszem, a pártos költészete folytán került a kötetbe, hogy kiadhatóvá tegye a szigorúan ellenőrzött külső és belső cenzúra miatt. Ennyit erről. A „nyolcak” közül már csak hárman tapossuk kis országunk rím(rém)faragókkal gazdagon megáldott mezejét. Vegyük hát szemügyre a ma már könyvritkaságnak számító kötetet (mit kötet!, füzetecske a javából), nézzük meg formai, esztétikai jegyeit: induló, fiatal költősüvölvények, akik-valljuk be töredelmesen, nem „mesterei a szakmának”. (Kivéve Tőzsért, aki teljes fegyverzetében, kész költőként írja le: „nem hajlok se új, se régi úrnak”! „Anyánk képén a világ a ráma”! Én így ismerem a verset, s nem a mostani „megszelídített formájában”. Ez volt az indító vers.) Ebben igazat adok Csehynek. Valóban nagy többségükben gyengék az ott nyomdafestéket kapott versek. Mind esztétikai, mind formai szempontból. Az enyém is. Ötven évvel ezelőtt! így írtunk mi! - mondhatnám Karinthy- val együtt. A Nagy Gőzhenger a sematikus, mindent egyformára gyúró Hatalom árnyékában és súlya alatt.

Nekünk akkor 1948 jelentette a felszabadulást, s nem 1945. Csak évek múltán derült ki: nem azt kaptuk, amit vártunk - és jött a nagy kiábrándulás. Pálfordulás a damaszkuszi úton? Igen. Nem volt könnyű! Szembenézni önmagunkkal!

Még egyszer hangsúlyozom: a megélt tfors és a tapasztalatlanság íratta velünk jól vagy rosszul ezeket a „klapanciákat”, s nem azért, mert „nem csókolt meg elég hevesen... a visszás Múzsa”. A gúnyos, helyenként módfelett sértő kritikában elsősorban azt kifogásolom, hogy Csehy Zoltán a későbbi évek költészetében sem talál az én esetemben említésre érdemes mozzanatot. A jó kritikát botorság visszautasítani, a fölényes sértegetést azonban mindenképpen. Mind Fábry, mind Zalabai (korabeli) kritikáját elfogadtam. Ezekután Zalabai verset is kért tőlem készülő, a nagy csallóközi árvízről szóló összeállításához.

Egynéhány keresetlen mondatot Csehy kritikájához: Gyüre a „...szocializmus