Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - EGY KRITIKA MARGÓJÁRA - Gyüre Lajos: A magam ügyvédje (Válasz Csehy Zoltán Nekünk nyolc című kritikájára)
Egy kritika margójára építésébe vetett szinte vallásos buzgalom retorikáját átmentette a vallásos, illetve magyarságversek nyelvi felületességébe.” Gondolom, szinte látom lelki szemeim előtt, hogyan dörzsölgette a kezét, mondván: „ez egy jól sikerült mondat! Megvan benne minden, ami egy ember megbélyegzéséhez szükséges! Volna itt még egy és más! Csehy ugyan észreveszi a sajtóban korábban közölt dolgaimat, például a vallásos és magyarságverseimet, de azokból már nem tud - vagy nem akar - megfelelő példát hozni, hogy igazolja tételét. Ezért megmarad az általános, semmitmondó kijelentés szintjén. Ezzel mintha - kimondatlanul is! - tagadná az alkotáshoz, a fejlődéshez való jogomat. Nem beszélve arról: ugyan ki tilthatja meg nekem, hogy ne írjak vallásos, illetve magyarságverset?! S hogy miért írok „makacsul” magyarságverseket? Őszintén megvallom - így, magunk között -, úgy érzem, hogy van mondanivalóm ahhoz a néphez, amelyből vétettem, amelyhez tartozom. És csak azért írok „makacsul” magyarságverseket, „mert a nevemről még nem kopott le az ékezet”! Csak azért írok vallásos verseket, mert a mai napig - az „átkosban” sem! - nem tagadtam meg vallásom. Más: 2005-ben jelent meg legújabb verseskötetem a Madách-Posonium Kiadóban Pacsirta címmel, s ugyanott a Három színmű, benne az Apáczai (Tőzsér Árpád szerkesztésében). Ugye, ennek tartalma sem illett bele a rólam megrajzolt képbe? Amit nem ismerünk, azt szoktuk „diplomatikusan mellőzni”. Jómagam is tudnám a mai fiatal szlovákiai magyar költők képeslapszerű szövegeit minősíteni, de minek? Vagy itt van Csehynek egy fiatalkori verse: A humanista kéje. Jócskán adna okot a fenntartásokra. De minek? Én - Csehyvel ellentétben - tisztelem a másságot. De ez a matéria bizony nem más, mint tömör, posztodem köntösbe öltöztetett sematikus zagyvaság a javából, moralizált semmitmondásával együtt. A „nyolcak” antológiájával kapcsolatban (akárcsak a többiek esetében!) több nyitottságot, megértést vártam volna későbbi munkásságom iránt, azt a tárgyilagosságot, mellyel saját írásaiban a kortársait illeti. Egyszerűen azért, mert a letaglózás, a kiragadó módszer aligha lehet erénye a pontos „látleletnek” s ezzel a jó kritikának. Gyüre Lajos
