Irodalmi Szemle, 2008

2008/11 - TANULMÁNY - 125 éve született Babits Mihály - Szalay Adrianna: Poétika és textológia: a szecesszió stílusé és a Halálfiai kritikai kiadása (Kísérlet az irodalmi szecesszió összetevőinek/formavilágának vizsgálatára)

Szalay Adrianna ségeknek, új művészi formáknak kell eljönniük. Vargha Kálmán szerint9 Krúdy fo­galmazta meg a századforduló újromantikus áramlatainak apologetikáját a Hét bagolyban: a magyar fin de siécle (a.m. századvég) fiatal íróinak újat kereső, ideges nyugtalanságát a merev szemlélet és életfelfogás ellen, amely a kiegyezés utáni éveket jellemezte. Az egész fin de siécle romantika erős mértékben gyökerezik a dzsentriréteg bizonytalanná vált létformájában és valóságtudatában. A szubjek- tivizálódás és a pszichológiai tendenciák hangsúlyozódása a századvég általános jellemzője lesz, ami lírai természetű, a fin de siécle érzékeny individuumának reflexe az arisztokrácia, a polgárság gondolat- és érzésvilágának visszatükrözésén. A modem író pedig érvényesíti új látásmódját és érzéseit. A valóság lényegének újraalkotásával a szépirodalom nyelve megújul, a művészet fordulópontjához érkezik. A regény „Nelli” című fejezetének 6. része jól kivehetően érzékelteti a sze­cessziós formastruktúrát, illetve a fentebb vázolt korhangulat irodalomban megje­lenő képe. Babits azt mondja, hogy a regény írójának ismernie kell „a szó mögöttes zenéjét” is. Azt a titokzatos fluidumot, amely szórend, inverzió, metonimikus szókapcsolatok (vagy azok váratlan megszakadása), szóhagyomány alkalmazása, mondatok lejtése és még oly sok más nyelvi elem felhasználása által futja be a költői beszéd áramköreit. Ez a megoldás gyakran az ábrázolás ellenére fejezi ki a költő-regényíró törekvéseit, aki ezúttal mindenekelőtt egyetemességet, létösszeg­zést, életszintézist kíván művében teremteni.10 Erre szolgálnak a nagybetűs fogal­mak, melyek egyrészt Fenyő István szerint a századelő szecessziós divatjára jellemzők, másrészt elvontságukkal sorsszerűséget éreztetnek, melyet valahol a mélyben meghúzódó titokzatos erők mozgatnak, illetve iróniát is hordoznak. A részletben" Imrus távol érzi magát a gádorosi világtól, az öngyilkosság gon­dolatával baktat a Margit hídig: „ Ott künn tavasz volt, napfény és olvadás. A tócsák lánggá égtek s a lángok tócsává. Muzsikás fény volt ez, mert az olvadás zenélt: a csobbanások csiklandó, ezerhangú kórusával! Imrus a Dunához került, ahol már nem volt jég s mégis mintha csupa úszó és olvadó jégtorlasz volna a világ: hajók és paloták! A koronás hegyek a ködbe olvadtak; s tetejükön nagy lángkapuk nyíltak, e- gyenest az égbe! Dekadens alkony volt, amely hajnalt mímelt, mint az egész modern kultúra! Hajnal vagy alkony: mindenkép glória, glória! ... Vérének ritmusa kergette, egy fiatal és elkapott élet! Most élt és felszabadult: minden félelmen túl! ... Még a Halál gondolata is élet volt és szenzáció: belevetni magát e csillogó vízbe s elúszni zenés árján! Eddig tengő, rab, elnyomorult, gyermek, aki nem tehetett semmit: most itt állt az igazi Életben, az igazi történésben, egyedül, szabadon, a fenséges Halál partjain! Felnőtt volt, hős volt, regényt élt! Mint hajós, aki elhagyta a kikötőt: s akinek a halál veszélye az élet kezdetét jelenti. Imrus talán sohasem hitt kevésbé a saját halálában, mint ekkor: sohasem érezte jobban, hogy vulkánt hord magában, amelynek még ki kell törnie! Talán valami nagy szimbolikus eseményt várt, amilyen regények­ben szokott ily peripetiákon történni, valami hirtelen fölfejlését az emberiét moráljá­nak. Bizonyos, hogy itt állt, az annyit sóvárgott Élet közepén. ”

Next

/
Oldalképek
Tartalom